Gyerekgyártó gépek és egyenletek

Játsszuk el a felháborodást? Érdemes újra és újra végigmenni az ellenérveken, miért nem jó, ha a szülőket gyerekgyártó gépeknek tekintik, a gyerekeket pedig csakis a nemzet fennmaradása zálogának? Kihagynám ezt. Akkor is, ha most épp a nyugdíjrendszer átalakításával akarják ösztönözni a gyerekvállalást. Lehet persze arról vitázni, hol van az a pont, amin túl a kormány vagy egy civil szervezet nem avatkozhat bele a magánéletbe, de azzal nincs semmi baj, ha azt szeretnék ösztönözni, hogy több gyerek szülessen. Ahogy az is jó, ha átalakítanák a nyugdíjrendszert. Csakhogy a kettőnek a világon semmi köze nincs egymáshoz.

Amikor szóba kerül a gyerekvállalás, a politikusok és tanácsadóik általában átváltanak még a magyar politika általános, faék egyszerűségű szintjénél is egysíkúbb gondolkodásba. Mintha csak egy egyenlet megoldását kéne megkeresni: csökkentjük az adókat, és több lesz a gyerek. Adunk több nyugdíjat, és megint több lesz. A lényeg, hogy egy gombot kell csak megnyomni a társadalmon, és a gép túloldalán máris potyognak ki a gyerekek.

A baj ott van – amellett persze, hogy ilyen megoldás nem létezik –, hogy amit most a nyugdíjak átalakításáról mondanak, azzal csak tovább halasztgatják a valódi probléma megoldásának keresését. Lehet díjazni a gyerekeseket, csak ettől függetlenül 2050 környékére fenntarthatatlanná válik a nyugdíjrendszerünk. Az akkor dolgozók nagyobb része már megszületett, ezen nem tudnak változtatni, azok pedig, akik akkoriban megyünk majd nyugdíjba, a húszas éveink végén, harmincasaink elején vagyunk. Vagyis pont abban a korban, amikor ha elkezdünk félrerakni, még lesz esélyünk normális nyugdíjra. 2050-ben nem a mostani politikusok fognak már irányítani, az még túl túl sokszor négy év. Nekik ez beláthatatlan távlat, sok aktív dolgozónak viszont mostani a pénzügyi döntéskényszer. A korfa adta probléma nem egyszerű, eddig egész Európa hiába kereste a választ. Nem kéne álmegoldásokkal takarózni és lassítani a munkát.