Kettős mérce a kormányzati intézményeknél

Naponta 53 millió, hetente majdnem 364 millió, havonta átlagosan 1,6 milliárd forint. Ennyivel emelkedett az idén a költségvetési intézmények adóssága. Ez május végére majdnem 98 milliárdot tett ki, és az elmúlt évek tendenciáit látva, sajnos, semmi okunk az optimizmusra. Az utóbbi három évben ugyanis drasztikusan nőtt a főleg kórházak, iskolák, szociális intézmények asztalán tornyosuló, lejárt számlák éves átlagos összege, 2010-ről 2011-re ugyan „még csak” 28-ról 39 milliárdra, azt követően azonban már 58, míg tavaly év végére 90 milliárd fölé sikerült feltornázni a költségvetési intézmények összesített adósságának átlagát.

Idén a tendencia töretlen, egy hónap, és a tartozás szépen viszi felülről a 100 milliárdos lécet. Mégis, a kormányzati oldalról egy mukkot sem hallani arról, hogy mikor és hogyan kívánják rendezni intézményeik adósságát. Mit tesznek azért, hogy az ne termelődjön újra, hogy a kórházak kijöjjenek abból a pénzből, amit kapnak, vagy inkább fogalmazzuk úgy, annyi pénzt kapjanak, amiből kijönnek. Ha egyáltalán szóba kerül a kórházadósság, akkor is a régi lemezen: a pazarló kórházak, a rosszul gazdálkodó intézményvezetők tehetnek mindenről. Azt, hogy a rendelkezésre álló forrásokból egyszerűen képtelenség fenntartani a működőképességet, arról odafönt alig hajlandók tudomást venni. Hiszen látszólag minden rendben: az egészségügy elműködik, a betegek megszokják a várólistákat, az orvosok többsége, hiába kell napi szinten szakma kompromisszumokat kötnie a pénztelenség miatt, úgysem megy külföldre, a beszállítók sem mondják fel a szerződéseiket, mert akkor végképp elszáll minden reményük, hogy valaha is a pénzükhöz jutnak.

Az, hogy ez a fajta hozzáállás minimum cinizmus, de inkább szemérmetlenség, sajnos, úgy tűnik, egyre kevésbé számít. Legalábbis addig, amíg a többség szerint rendben van az, hogy az állam szerint egészen más megítélés alá esik, ha neki, mint ha ő tartozik.