Költségvetés, 2012 - Ki lesz a hibás?
Egyrészt nem kedvez a tervezésnek a kiszámíthatatlan külső környezet: nem tudjuk, mi történik a magyar gazdasági növekedés szempontjából kulcsfontosságú euróövezettel, amely története legsúlyosabb válságán megy keresztül. De a belső tényezők sem adnak okot optimizmusra. Az elmúlt másfél évben elbliccelt feladatok lassan a kormány körmére égnek, miközben a kiadásokat tartósan mérséklő fogadalmak helyét egyre inkább az adónövelő elképzelések veszik át. A drasztikus hiánycsökkentési terveket kapkodás, rögtönzés és átláthatatatlanság jellemzi. Mindennél többet mond az Állami Számvevőszék múlt heti jelentése, amelyből – a rengeteg kockázat és bizonytalanság mellett – kiderült például, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium egyszerűen elfelejtette betervezni a Magyar Nemzeti Bank előre jelzett veszteségét.
Nem kevésbé lehangolók a parlamenti ellenzék alternatív javaslatai. Közös jellemzőjük, hogy visszaállítanák a személyi jövedelemadó felső kulcsát, és abból finanszíroznák a választóik számára kedves programokat. Ellenzéki szerepében az MSZP ismét jóléti célokra költene, az LMP a nagy ellátórendszerekbe pumpálna több pénzt, a Jobbik a belső fogyasztást élénkítené. Régi, többnyire lejárt receptek. Javaslataikban alig van nyoma az állami kiadások ésszerűsítésének, az üzleti környezet javításának, az állami újraelosztás és az adósság mérséklésének, ami a jelenlegi nemzetközi kihívások teljes félreértésére utal.
Márpedig a piacok értékítélete immár sokadszor az egyetlen fegyelmező ereje lehet a magyar gazdaságpolitikának. Erre talán már nem is kell sokat várni. Hamarosan a nagy hitelminősítők, a befektetési bankok és más nemzetközi intézmények is véleményt alkotnak a magyar költségvetési politikáról, a kitűzött célok realitásáról. Aztán, ha netán szétporlad a Széll Kálmán-terv nyomán kialakult eufória, lehet majd ismét őket okolni a bajainkért.
