Magyar betegjogok: ez még nem Amerika

Amíg létezett az Egészségbiztosítási Felügyelet (EbF), amely valóban kivizsgálta a betegpanaszokat, és nem csak joga volt szankcionálni a renitens egészségügyi szolgáltatókat, de élt is ezzel a lehetőségével, azoknak a betegeknek is volt hová menniük, akiket nem ért olyan súlyos kár, hogy perre menjenek. Akikkel „csak” megalázóan bántak vagy beszéltek, feleslegesen várakoztattak órákig, nem tájékoztattak körültekintően. Ám annak ellenére, hogy általában csak néhány tízezer forintra bírságolta a kórházakat, s mindössze néhány, a betegek állapotát valóban súlyosan veszélyeztető esetben szabott ki pár millió forintos büntetést, az EbF az orvosok, kórházigazgatók szemében mindvégig szálka maradt, és a kormányváltást kihasználva rövid úton meg is szabadultak tőle.

Így ugyan immár semmilyen független hatóság nem gyakorol ellenőrzést egy mindinkább központosított, felülről irányított intézményrendszer felett, de az biztos, hogy nem is „vegzálja” a kórházigazgatókat senki csip-csup panaszügyekkel. Egyre gyakrabban járhatnak viszont a bíróságra, ahol mind többször kell olyan, jelentős (pénzekből finanszírozott) szakértői stábbal szemben kiállniuk az általuk vezetett intézmény igazáért, amilyenről ők még csak nem is álmodhatnak.

A kórházfolyosókat ugyan még nem lepték el a potenciális ügyfeleket felhajtó ügyvédbojtárok – ez azért még nem Amerika –, nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy lássuk: a mindinkább elszegényedő és súlyos szakemberhiánnyal küzdő magyar egészségügyben bizony szaporodik a hibalehetőség.

Ez pedig azért is veszélyes, mert a műhibaperekben élenjáró országok példája egyértelműen azt mutatja: a perek miatt az orvosok olyan szinten próbálják védeni magukat, hogy az Egyesült Államokban például alig találni olyan nőgyógyászt, aki elvállalja egy szülést levezetését, olyat pedig még kevésbé, aki akár bonyolult, nagy műtétet hajlandó végrehajtani.