Önjáró egészségügy

Ezt igazolja, hogy az ország legkülönbözőbb településein, a legkülönfélébb orvosszakmai területeken előírás nélkül, önszántából igazodik az élethez az intézményi menedzsment. Felismerte a közbiztosító által finanszírozott ellátásokon túli szolgáltatások iránti igényt, s igazodik hozzá.

Már nem csupán a felső tíz- vagy százezer engedheti meg magának, hogy luxusszinten kezelje egészségének megóvását vagy a gyógyulást. Így a tehetősséghez mérten gyarapodnak az egészségpénztárakban vagy a magánbankszámlákon gyűjtött pénzek.

Ám az egyre gyarapodó közép- és felső osztály kegyeiért már nem csak néhány magánklinika és szakrendelő verseng, egyre több közfinanszírozott intézmény is tudja: a szűkös tb-forrást igen jól kiegészítheti a privátbeteg-ellátásból. De ehhez minőségi szakmai ellátást, igényes hotelszolgáltatást, kényelmes kiszolgálást kell nyújtania. Az elsőt, legalábbis hinni szeretnénk, a szegények és a gazdagok egyformán megkapják, ám bizonyára természetesebben mosolyog a jól megfizetett magánorvos és szakdolgozó, mint az éhbérért dolgozó és agyonhajszolt közkórházi.

Az évtizedek alatt lepusztult kórházak és rendelők az államtól kevés pénzt remélhetnek. A magántőke azonban tudja: befektetése hosszabb távon ugyan, de itt biztosan megtérül. S tudja azt is: Európában már nem életképesek a korábbi ispotályok, a betegek igényeinek megfelelő gyógyítást és kiszolgálást kell kínálni. A közkórházakban is.
Talán több mint remény, hogy a következő kormányok – tanulva az elbukott reformokból és a virágzó magánszolgáltatóktól – képesek lesznek az egészségügyi lehetőségek és az igények harmonizálására.