Visszalépés
Az pedig, hogy a hitelkártyapiac kapta a legnagyobb pofont, végképp nem tekinthető óriási szenzációnak. Az elmúlt években ugyanis boldog-boldogtalannak szórták az átlagosan 250 ezer forintnyi pirosba csúszást engedélyező plasztikokat a bankok, viszonylag laza hitelbírálati standardok mellett.
A hitelkártya mint eszköz viszont csak akkor tartható fenn gazdaságosan, ha a birtokosa minden hónapban képes feltölteni az általa elhasznált keretet: ha ez nincs így, akkor a kártya – havi 2-3 százalékos kamat mellett – egyszeriben pénznyelővé válik. Mindezek tükrében pedig nem meglepő, hogy az eddig boldogan költekező ügyfelek egy része – jövedelmi helyzetének romlását követően – gyors ütemben viszszaadta a kártyát kibocsátójának.
A hazai bankkártyapiac mostani korrekciója tehát minden szempontból érthető, és mértékét tekintve sem túlzottan veszélyes. Viszont valamilyen módon azt is el kellene érni, hogy tartósnak se bizonyuljon, mert az konzerválná a lemaradásunkat ezen a téren is: fejenként átlagosan nem egészen egy bankkártyával ugyanis nemcsak a fejlettebb európai országokhoz, hanem lassan a szomszédainkhoz képest sem könynyű labdába rúgni.