Jó lehet-e az új választási rendszerünk?

Tévedés lenne azt állítani, hogy létre lehet hozni olyan választási rendszert, ami minden országnak megfelelne. Másra van szükség ott, ahol homogén a társadalom, más kell ott, ahol van egy jelentős kisebbség, és az sem mindegy, a hagyományok szerint mi rengetné meg jobban az ország működőképességét: ha megbukna a kormány, vagy ha koalíciós egyeztetésre kényszerülne néhány távolabb álló párt.

Vannak országok, amelyek tankönyvi példáját adják egy rendszernek, minden pozitívumával, és minden hibájával. Egy klasszikus példa a briteké. Minden választókerületből a győztesé az egyetlen mandátum, más nem számít. Aki egy nagy pártot kedvel, ezt a rendszert találhatja jónak. És nem csak ők: a brit rendszer nagy előnye, hogy biztos kormányozhatóságot ad. Ritka az olyan helyzet, mint a mostani, amikor koalícióra kényszerül két párt – 2010 előtt utoljára az 1974-es brit választáson nem kapott senki sem abszolút többséget.

A holland a tökéletes ellenpélda. Egy országos lista van, 150 mandátumot osztanak el, így gyakorlatilag aki ahány százalékát kapja a voksoknak, annak a másfélszerese lesz a parlamenti helyeik száma. A végeredmény: sokkal gyakoribb kormánybukások – ám ez ott nem is okozza az állam megrengését –, ellenben folyamatos a kompromisszumkényszer.

Magyarországon 1989-ben német példára e két rendszer közti keveréket hoztak létre. Az volt a szerencsénk, hogy egyik párt sem tudta, milyenek a valós népszerűségi adatok. Az SZDSZ és a Fidesz liberális tengelye csak abban volt biztos, hogy a városokban lesz népszerűbb, a jobboldal a falvakban számított jobb eredményre, azt pedig megtippelni sem lehetett, hogy az MSZMP-nek, majd az MSZP-nek milyen a valós támogatottsága. Egyben egyezett meg mindhárom blokk: féltek, hogy a másik kettő túl erős lesz. Így a kölcsönös bizalmatlanságban kitaláltak egy olyan választási rendszert, ami meglepően jól működött. Az egyéni körzetek nagy súlyával biztosították azt a stabilitást, ami lehetővé tette, hogy 1990 óta egyszer sem kellett előrehozott választást tartani, de az országos listával azt is elérték, hogy a kisebb pártok számára fontos érdekek is képviseletet kapjanak. Az idén debütáló új rendszerünk a nagy pártok felé tolódik.

Hogy mi a jobb? Ízlés dolga. A holland rendszer ott azért működhet, mert annyira széttagolt a társadalom, hogy szinte csak így biztosítható, hogy minden nagyobb csoportnak legyen képviselete. Magyarország nem ennyire tagolt, de igaz az is, hogy régen az SZDSZ, most a Jobbik meg tudta szerezni 10-20 százalék szavazatát. A brit rendszer pedig ott működik, ahol fontos, hogy ne bukjon meg a kormány ciklus közben, és nincsenek olyan társadalmi különbségek, amelyek két-három kisebb párt létezését szinte kötelezővé tennék. Az ő rendszerük a szélsőséges pártok létezését is nagyjából kizárja. De a közepesek dolgát is megnehezíti, a brit liberálisok például legutóbb a voksok 23 százalékával kapták meg a parlamenti helyek 9 százalékát. A mi régi vegyes rendszerünk jó kompromisszum volt egy olyan országnak, ahol viszonylag homogén a társadalom. Az új pedig stabil kormányzást és gyakoribb kétharmadokat fog adni, de kizárja, hogy akár a bal-, akár a jobboldalon belül jelentős véleménykülönbségek jelenjenek meg, és hosszú távon nem „neveli” a pártokat kompromisszumkészségre. Kérdés, megengedhetjük-e ezt magunknak.

Az új rendszerünk sokat kritizált pontja az, hogy minden eddiginél több, szinte ismeretlen párt indulhat. A kampányfinanszírozás problémájára sajnos nem látszik jó megoldás. Mondhatnánk, hogy bizniszpártok ne indulhassanak, de meghatározni, hogy mi a bizniszpárt, a demokrácia súlyos korlátozására adna lehetőséget. Kérhetnénk szigorúbb elszámolást a kampánypénzekkel, de láttuk már, hogy a régi, 386 millió forintos értékhatár betartását is alig komolyan vehető módon, papíron mégis tökéletesen oldották meg a pártok. Ami pedig az ajánlások valódiságát illeti: a két cél az, hogy tudjuk, egy párt valós adatokat adott-e le, és az, hogy ne lehessen nyilvánosságra hozni, ki melyik pártot ajánlotta, kizárja egymást.

Bajos a nemzetiségek szavazása is. Az, hogy dönteni kell, az országos listára vagy egy nemzetiségi listára szavazunk, ellehetetleníti a nemzetiségek valós képviseletét. Miért lenne például egy magyarországi németnek fontosabb a német nemzetiség parlamenti jelenléte, mint az, hogy melyik párt nyerje a választást? A rendszer akkor adna egy nemzetiségnek parlamenti képviseletet, ha az fontosabb volna számukra annál, hogy ki kormányoz. A 13 magyarországi kisebbséget nem ilyennek ismerjük.

És végül: mit kezdjünk azzal, hogy a választási térkép inkább jobbra húz? Ezt letagadni nehéz volna ismerve a korábbi települési eredményeket, és valóban, nagyvonalúbb lett volna több más ország példájával élni, hogy amikor megváltoztatják a választási rendszert, a szabály a kettővel későbbi választáson lépjen életbe. De amikor a térképet kritizálja a baloldal, hajlamos elfeledkezni arról, hogy az új körzetekkel 2002-ben és 2006-ban is az MSZP-SZDSZ nyert volna, pedig egyik alkalommal sem volt földomlásszerű a győzelem. A kormány nem leválthatatlan – azt mondani, hogy a választási térkép átrajzolása miatt nyerhetnek, épp annyira nem illő, mint egyetlen pártnak átrajzolnia a térképet.