Tavaly október végén azt jósoltam, hogy a jelenlegi pénzügyi, gazdasági válság átmeneti enyhülése után újabb krízisre számíthatunk (A hurrikán szeme, VG, 2008. október 31.). Akkori szkepticizmusomat elsősorban az állami beavatkozás vállalati szintű hatásaira alapoztam. Az elmúlt hónapok fejleményei alapján azonban úgy tűnik, a kormányzati mentőcsomagok valószínűleg makroszinten is csak átmeneti javulást képesek előidézni.
Kezdjük ott, hogy egyáltalán látjuk-e már az alagút végét. Vannak biztató jelek erre vonatkozóan. A kínai GDP-növekedés az idén közel lehet a nyolcszázalékos célhoz, ezt az ottani beszerzésimenedzser-index alakulása is alátámasztja. A német ZEW intézet gazdaságihangulat-indexe 2007 júniusa óta először került pozitív tartományba márciusban. Amerikában kezd beindulni az építőipar és az ingatlanpiac, a részvénypiacokon pedig hetek óta erőteljes hossz figyelhető meg.
Többek szerint azonban korai még az optimizmus, és a legjobb esetben is csak a visszaesés lassulásáról lehet szó. A Nemzetközi Valutaalap, amely tavaly ősszel még háromszázalékos világgazdasági növekedést jósolt, most 1,3 százalékos zsugorodást valószínűsít, ez messze a legrosszabb érték a II. világháború óta. A részvényárfolyamok pedig az 1929–32-es világválság idején is többször nekilódultak, hogy azután új mélypontokra zuhanjanak – emlékeztet az The Economist. Ráadásul a lap szerint van még két további potenciális veszélyforrás. A magántőke-kivonás nemcsak a feltörekvő gazdaságokat fenyegetheti államcsőddel, de akár átterjedhet olyan nagyobb és fejlettebb országokra is, mint Nagy-Britannia, ahol az államadósság néhány éven belül a GDP 80 százalékára duplázódhat. A másik kockázat az európai bankoknál meglévő, eddig be nem vallott veszteség, amelyet az IMF 1000 milliárd dollárnál is többre tesz.
Ráadásul, ha vannak is pozitív jelek, azok szinte kizárólag az állami mentőcsomagoknak köszönhetők, miközben a magánszektor továbbra is vergődik. A beavatkozás mértékére jellemző, hogy az IMF összesítése szerint a húsz legnagyobb ország (G20) költségvetési hiánya a vásárlóerő-paritáson mért GDP-hez képest az idén 5,5, jövőre 5,4 százalékponttal nő a válság előtti szinthez képest, igaz, a növekmény több mint fele nem egyedi döntés, hanem az úgynevezett automatikus stabilizátorok (segélyek, nyugdíjak stb.) eredménye. Ennél is döbbenetesebb szám a pénzügyi szektornak nyújtott támogatások, garanciák összege, amely eléri a G20 GDP-jének 32 százalékát, ezen belül a fejlett országoknál megközelíti az 50 (!) százalékot.
Abban általános konszenzus van, hogy a példátlanul gyors és masszív fiskális és monetáris akciók nélkül a mostani válság még súlyosabb lenne, utóbbira sokan Japán elhúzódó deflációs vergődését hozzák példának. Más kérdés, mi lesz, ha mégiscsak sikerül életet lehelni a gazdaságba.
Látni kell, hogy a mostani mentőcsomagok nem feltétlenül szüntetik meg a válságot előidéző okokat, sőt, sok esetben inkább a visszatérést jelentik azokhoz. Leegyszerűsítve: eddig Amerika hitelből fogyasztotta az olcsó kínai termékeket, amihez Japán és Németország szállította a berendezéseket és technológiákat. Az egyensúly megteremtéséhez az kellene, hogy az amerikaiak csak addig nyújtózkodjanak, ameddig a takarójuk ér, a másik oldalon a kereskedelmi többletet felhalmozó országok pedig jobban támaszkodjanak a belső keresletre. Kínában vannak arra utaló jelek, hogy a belföldi fogyasztás erőre kap, és – főként az automatikus stabilizátorok révén – Németország globális kereslete is nőtt (VG, 2009. május 5.). Igazából azonban az egész világ arra vár, hogy Washington gigantikus erőfeszítései sikerrel járjanak, és ismét fogyasztásra bírja a túlköltekezésből épphogy csak kijózanodott amerikai magánszektort.
Ha ez sikerül, akkor a mesterségesen gerjesztett élénkülés könnyen visszahozhatja a régi, globális egyensúlyhiányt. Csak akkorra már mindenki nyakig ül az adósságban.
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.