Megfelelő emberek

A jegybankelnök és a pénzügyminiszter közötti ellentét a huszadik század második felében kialakult gazdaságpolitikai rendszerek sajátja. A jegybank fék és ellensúly: a monetáris politika ellentart a költségvetésinek. A központi bank a politikusok mellé ültetett szakmai kontroll, béklyó, lerángatja őket a földre, nem engedi a túlzott osztogatást. Alapértelmezésben a fiskális politika szükségszerűen laza, hiszen választott politikusok alkotják, akik a szavazóknak szeretnének megfelelni, ami együtt jár a lehetséges legnagyobb kiadási szükséglet felmerülésével. Mindenki a saját városában akar több utat, nagyobb biztonságot, jobb egészségügyet és iskolákat, azokba pedig minél több elégedett közalkalmazottat. A jegybanknak a kódolt konfliktus miatt van szüksége a függetlenségre, hiszen a közgazdasági magaslatokra hivatkozva így lesz képes ellenállni az állandó politikai nyomásnak.

Matolcsy György bő két évvel ezelőtt jegybankelnöki székfoglalójában ezt a finom rendszert rúgta fel, amikor azt mondta: a jegybank az állam része, és feladata a kormány politikájának szolgálata. És ugyan hozzátette, hogy az elsődleges cél, vagyis az árstabilitás megteremtése nem változott, de maga a gondolat is jelezte: az új elnök nem csupán új szakácsot és főigazgatót visz majd az MNB-be.

Magyarország most azért kap dicséretet külföldi partnereitől, mert a laza monetáris és a szigorú fiskális politika kettőse jól működik. Mindez azonban nem a kormány és a jegybank közötti jó együttműködés vagy az unortodox irányítási modell eredménye. Szerepcsere történt: a költségvetést kézben tartó nemzetgazdasági tárca szigora mellett a jegybank úgy tud egyensúlyt teremteni, ha osztogat. Ám a jelen helyzetben ideálisnak tekintett állapot nem szakmai együttműködés eredménye, a helyzet sokkal inkább csak így alakult. Tudta mindenki jól, hogy Matolcsy György növekedéstámogató lesz, a lazítás pártján áll, míg Varga Mihály klasszikus konzervatív pénzügyipolitikus, aki az egyensúlyt inkább tartja fontosnak. Voltaképp a megfelelő emberek kerültek jó helyre, és ennek eredménye az egészségesnek tekintett gazdaságpolitikai mix. Több mint valószínű, ha Matolcsy György maradt volna a kormányban, és Varga Mihály került volna a jegybankba, a helyzet fordított volna, és az MNB alig győzné kamatemelésekkel ellensúlyozni a túlzott költekezést. Ha tetszik, Orbán Viktor személyzeti politikájának nagy eredménye, hogy galambot ültetett a jegybankba, és héjával őrizteti a büdzsét.

A sajátos helyzet azonban sajátos konfliktust is szült. A jegybank és a nemzetgazdasági tárca közötti ellentét rég nem volt ennél élesebb. Ma már nem csupán a József nádor tér és a Szabadság tér közötti szakmai vetélkedésről beszélünk. A két szervezet, illetve a vezetésük között kemény politikai, hatalmi harc folyik. Az MNB árnyék-pénzügyminisztériumként nemcsak gazdaságpolitikai ötleteket fogalmaz meg és visz végig (a bankadótól a Quaestor-kártalanításig), de folyamatosan tesz, tenne szert egyre nagyobb befolyásra is. A jegybank vezetője valódi politikai szereplő, célja kormányon, az állami irányításon belüli szerepének növelése és befolyásának kiterjesztése.

A jegybank és a kormányzati vezetés közötti határok elmosódása az egyszintű bankrendszer visszatérésének veszélyével jár. Erre részben már láthatunk jeleket. Az MNB bankot irányít – és tudjuk persze, hogy csak ideiglenesen, de mégis az elnök bizalmi embere, alelnöke a vezetői poszt első számú várományosa a privatizáció előtt. Az MNB alapítványai állampapírokat vásárolnak – és ugyan cáfolhatja a jegybank százszor, hogy ez az állam monetáris finanszírozása, de akkor is átlátszó ez a trükk.
Közben nincs arra garancia, hogy a szerepcsere a jövőben is jól működik. A rendszer személyfüggő: Matolcsy és Varga között Orbán egyensúlyoz, és bármilyen személyi változás kibillentheti a mérleget. A politikai népszerűség növelésének kényszere időről időre arra csábít, hogy a féket kiiktassák a rendszerből. Ezért független a jegybank, és ezért bizonytalan a rendszer, ha az ellensúly egy bármikor leváltható miniszter.