Mellár Tamás: Kikényszeríthető-e a növekedés?

A gazdasági szakértők többsége szerint a válságból való kilábalás egyértelmű bizonyítéka az, hogy a komoly visszaesés után a magyar gazdaság végre növekedési pályára állt 2013-ban. A 2014-es 3,7 százalékos – EU-s szinten is kiemelkedőnek számító – növekedési ütem pedig tovább fokozta a pozitív várakozásokat. Innen nézve a dolgokat, már nem is látszott olyan valószerűtlennek Matolcsy György nemzetgazdasági miniszterként 2011-ben kitűzött 4–5 százalékos növekedési pályája. A 2015-ös esztendő eredményei azonban valamelyest hűtötték a felfokozott várakozásokat, mivel negyedévről negyedévre csökkent a GDP növekedési üteme, s nagy valószínűséggel éves szinten nem fogja meghaladni a 3 százalékot.

A növekedési ütem lassulását már a kormány gazdaságpolitikáját alakítók is elismerték, és egyre többet beszélnek nyilvánosan is arról, hogy mit kellene tenni a növekedési ütem fenntartása érdekében. A makrogazdasági helyzet alakulását az előttünk álló esztendőben minden bizonnyal két tényező fogja meghatározni, egyfelől, hogy miként alakulnak a növekedés külső forrásai, másfelől pedig, hogy milyen erőfeszítéseket tesz a magyar kormány a növekedés fenntartása érdekében.

Úgy kerültünk ebbe a sajátos helyzetbe, hogy az elmúlt évek számottevő növekedési értékei nem a válságok után piacgazdaságokban szükségszerűen végbemenő szerkezetváltás és technikai-technológiai megújulás következtében álltak elő, hanem a külső, növekedést elősegítő tényezők kedvező alakulásának tudhatók be. Sajnálatos módon nem javult az elmúlt években a munka termelékenysége, az ország versenyképessége, a szektorok hozzáadottérték-termelő képessége, a termelőkapacitások korszerűsödése. Ha az európai uniós források bevonásának, valamint a külföldi tőke hozzájárulásának a hatását levonnánk a 2013–15 közötti növekedésből, akkor szinte semmi sem maradna a bővülésből. A tudomásul veendő tény az, hogy a magyar gazdaság (saját erőből) fenntartható potenciális növekedési üteme továbbra is a 0–1 százalékos sávban van. Így aztán nem számolhatunk azzal, hogy majd a hazai magánszféra tisztán piaci alapú dinamikus bővülése visszahozza a 2014-es növekedést.

A gazdaságpolitika előtt lényegében két út áll: vagy tudomásul veszi a külső növekedési források elapadását, és alacsonyabb növekedési pályára rendezkedik be, vagy pedig offenzív élénkítési politikával megpróbálja fenntartani és esetleg fokozni a növekedési ütemet. Az Orbán-kormány a második lehetőséget választhatja, de talán nem fogja túlhajtani az élénkítést.

Több ok is szól amellett, hogy kormány a növekedés erőltetésének politikáját válassza. Mindenekelőtt a politikai és ideológiai legitimációs igény: csak a magas növekedési ütem támaszthatja alá a magyar különutas (unortodox) politika egyértelmű sikerét. Továbbá azért is látszik az élénkítés nemcsak kívánatosnak, hanem kivitelezhetőnek is, mert jelenleg igen kedvezőek az egyensúlyi mutatók (alacsony államháztartási hiány, pozitív külkereskedelmi és folyó fizetési mérleg). Az elmúlt ötven év tapasztalatai szerint a kísértés ilyenkor igen nagy, s a politika rendre engedni szokott a csábításnak, hiszen az egész társadalomnak az az érdeke, hogy minél gyorsabban növekedjünk. Egyébként az élénkítő politika alkalmazása nem jelentene semmi újat az ország gazdaságtörténetében, csak annyit, hogy tovább folytatódik a „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitikai gyakorlata: most éppen az „ereszd meg” van soron, a 2010–12 közötti „húzd meg” után.
Az élénkítő politika bizonyos elemei már az előző években megjelentek (adósságrendezés, növekedési hitelprogram), csúcsra járatására azonban eddig nem volt szükség, mert rendelkezésre álltak az EU-s források. Az élénkítési feladatok zömét a monetáris politikának kell vállalnia, mivel a költségvetési politika mozgástere igen korlátozott a maastrichti 3 százalékos hiányszint betartása miatt. Ezért az élénkítés hatékonysága elsősorban attól függ, hogy a vállalkozások akarnak-e hiteleket felvenni, tekintettel a nagyfokú bizonytalanságra és a bizalmatlanságra. Az előbbi alapvetően a nemzetközi technikai-technológia fejlődés bizonytalanságából, útkereséséből következik, ezért ezt nemigen lehet saját nemzeti hatáskörben csökkenteni.

Az utóbbi viszont a kormány kiszámíthatatlan, sokszor szeszélyes intézkedéseiből következik, amely bizalmatlanság a politika önmérsékletével és önfegyelemével csökkenthető lenne. Persze a bizonytalanság és a bizalmatlanság korlátait úgy is át lehet törni, hogy igen vonzó hitelezési feltételeket teremt a növekedési ütem emelését kitűző monetáris hatóság (magyarán: az a vállalkozás is hitelhez jut, amelyiknek alacsony a hatékonysága és gyenge a versenyképessége). Az ilyenfajta lazítás azonban szükségképpen a hitelezési buborék kialakulásához vezet, az pedig előbb-utóbb kipukkad.

Mivel a magyar gazdaságban nem ment végbe a szerkezetváltás, a gazdaság korszerűsítése, ezért a kínálat rugalmassága igen alacsony (a hazai termelők csak igen lassan tudnak alkalmazkodni a kereslethez). Így viszont az ambiciózus, 3–4 százalékos gazdasági növekedés eléréséhez igen tetemes, hozzávetőlegesen 6-8 százalékos GDP-arányos aggregált keresletbővítésre van szükség, amely viszont már rövid távon is elkezdi rontani az egyensúlyi helyzetet, lassan, de biztosan erodálja a felhalmozódott külkereskedelmi- és fizetésimérleg-többleteket.

Ha a növekedés erőltetése még magasabb szintre emelkedik, és a költségvetés is részt vállal az élénkítésből, akkor a hiánycél betartása miatt a növekedést serkentő kiadások szükségképpen az oktatási, egészségügyi kiadások még erőteljesebb kiszorítását indukálják. Vagyis felerősödik az a Kornai János által 1972-ben leírt jelenség, miszerint a voluntarista gazdaságpolitika a növekedési hajsza hevében a rövid távú sikerek érdekében a hosszú távú növekedési lehetőségeket áldozza fel.