Amikor elterjedt annak a híre, hogy a Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) idei versenyképességi felmérésében Magyarország helyezése jelentősen elmozdult, de azt még nem lehetett tudni, hogy melyik irányban, akkor meglehetősen tanácstalan voltam: nem tudtam eldönteni, hogy vajon romlott vagy javult a mutató. Az ország elmúlt egyéves makrogazdasági teljesítményéből ugyanis nemigen lehetett következtetni a versenyképesség látványos változására.
Ha valamire tippelni kellett volna, akkor mégis inkább az enyhe javulás forgatókönyve felé hajlottam volna – bár valószínűleg inkább csak a javuló hitelminősítések miatti eufória okán, mintsem bármilyen tapasztalati tényre, statisztikai adatokra támaszkodva.
Ezért meglepett, hogy a WEF versenyképességi ranglistáján Magyarország csúnyán leszerepelt, és a vizsgált 138 ország közül a 69. helyre csúszott vissza a tavalyi – nem túl előkelő – 63. helyéről. Váratlan rossz hír hallatán természetes emberi reakciók közé tartozik a tagadás. Ebben az esetben ez a WEF-felmérés eredményeinek és a felmérés módszertanának a megkérdőjelezését – és ezáltal a felmérés jelentőségének relativizálását, lekicsinylését – jelentheti. Valóban vannak itt furcsaságok bőven: joggal vethető fel a kérdés, miképpen magyarázható, hogy az EU-ban csak a legbetegebb gazdaságok, a tényleges válsággócok, nevezetesen Görögország, Ciprus és Horvátország versenyképességi pontszáma rosszabb, mint a miénk, és immáron nemcsak a többi visegrádi ország van előttünk, hanem már Bulgária és Románia is? Hogy lehet, hogy még olyan országok is előttünk vannak a ranglistán, melyek a legkevésbé sem a gazdasági teljesítményeikről, versenyképességükről ismertek, mint például – önkényesen rábökve néhányra – Azerbajdzsán, Kolumbia, Macedónia vagy Ruanda? Felvethető annak a problémája is, hogy a felmérés során a tárgyilagosság háttérbe szorul, hiszen a több mint száz megvizsgált változó kétharmadát szubjektíven kitöltött kérdőívek adják.
Eljuthat a tagadás addig a pontig, hogy valaki komolyan azt gondolja, a WEF- és a többi, hazánkat hasonlóan kedvezőtlen eredménnyel kihozó versenyképességi listának nincs különösebb jelentősége. De tényleg nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbhaladni? Szerintem hiba volna így gondolkodni, komolyan kell venni ezeket a felméréseket.
Nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy éppen melyik országok vannak előttünk, vagy mögöttünk, kiket előzünk éppen meg, vagy kik kerültek elénk. Nem is az, hogy hányadik helyről hányadikra változott a pozíciónk a listán, és nagy-e a különbség a két szám között, vagy éppen kicsi. Igaz, éppen ezekkel lehet a publikum figyelmét leginkább megragadni, ezt lehet a hírekbe bemondani és a címlapra kitenni. De szerintem nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy mit mond rólunk a felmérés. Lehet ugyanis, hogy a sztenderd kérdésekre adott válaszok szubjektívek, és lehet, hogy tényleg nincs sok értelme összevetni mondjuk egy Kongóban dolgozó menedzsernek a válaszait egy svájci válaszadóéval, azonban a válaszadó percepciói fontosak, az ő valóságélménye pedig meghatározó abban, ahogy az üzleti döntései megszületnek.
Mit mond rólunk, Magyarországról a felmérés? Itt a teljesség igénye nélkül, csak a legkritikusabb pontokra tudok kitérni. Azt lehet kiolvasni az eredményekből, hogy a vállalatvezetők Magyarországon nem érzik biztonságban a tulajdonjogokat, a kormányhivatalokban részrehajló üzleti döntések születnek, a kormányzati döntéshozatal folyamata átláthatatlan, és a szabályozói környezet, valamint annak változásai hatalmas tehertételt jelentenek a vállalkozásoknak. Találunk ebben meglepő, a valósággal nem korreláló állításokat? Szerintem nem, mert ez a hazai intézményi környezet, a magyar rögvalóság. Lehet, az túlzás, hogy 113 országban jobb az intézményi környezet, mint nálunk – de az biztos, hogy az itthoni vállalatvezetők borzasztóan elégedetlenek a hazai viszonyokkal.
Mit mond ezenkívül még a felmérés? Például azt, hogy a hazai munkaerő képzettsége és motiváltsága nem megfelelő, és az is kiderül, hogy a válaszadók úgy gondolják: a jövőben tovább romlik a helyzet, és a munkaerő képzettsége még inkább elmarad majd a gazdasági igényektől. Az eredmények azt tükrözik tehát, hogy a magyar oktatás outputja gyenge, és a rendszer nem alkalmazkodik a változó világhoz. Mindezeken túl a tehetséges embereket az ország nem tudja megtartani, és nem képes a tehetségeket máshonnan idevonzani. Ezekben az eredményekben van bármiféle túlzás? Valószínűleg nincsen.
A WEF jelentésében nem találunk újdonságot Magyarországról, hacsak azt nem, hogy a hazai eredményeket 137 másik országéval össze lehet hasonlítani. Ebből az összevetésből pedig az derül ki, hogy a hazai megoldásoknál vannak jobbak, nem feltétlenül az itthon alkalmazott gazdaságpolitikai gyakorlat szolgálja leginkább a versenyképesség javulását. Az, hogy Magyarország visszacsúszott a versenyképességi rangsorban, azt is jelenti egyben, hogy egyre több olyan nemzetközi gyakorlat van, ami jó példát mutat a hazai gazdaságpolitika irányítói számára. Nem érdemes tovább várni, és még inkább lecsúszni a ranglistán, most már tényleg ideje lenne elkezdeni a legjobb nemzetközi gyakorlatok alkalmazását, a hazai versenyképesség javítását.
(A következő napokban közgazdászok, kutatók és professzorok írják le meglátásaikat a Világgazdaság hasábjain a hazai versenyképesség alakulásáról a WEF friss listájának tükrében.)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.