Az idősek ellátásáról gondoskodó nyugdíjrendszer nagyon fiatal, alig 124 éves. Az öregek eltartása egészen a 19. század végéig éppúgy a család feladata volt, ahogyan a gyermeknevelés. Ezt a feladatot vette át a piacgazdaság kényszereinek hatására az állam. Így jött létre a felosztó-kirovó elvre épített társadalombiztosítás, először 1891-ben Németországban, majd 1927-ben Magyarországon is.
A működési modell pofonegyszerű: az éppen dolgozó korosztályok befizetik a nyugdíjjárulékot, hogy abból az állam kifizethesse a szüleik nemzedékét megillető nyugdíjakat, miközben abban bíznak, hogy mire ők is megöregszenek, addigra a munkába álló gyermekeik majd ugyanígy megteremtik az akkor már nekik járó nyugdíjak fedezetét. A nyugdíjrendszer akkor működik jól, ha sokan fizetnek hosszú ideig járulékot, és viszonylag kevés idős embernek kell viszonylag rövid ideig nyugdíjat folyósítani. Pontosan ez volt a helyzet a társadalombiztosítás létrejöttének idején.
Azóta azonban a népesedési folyamatok megfordultak: szerte Európában öregszik a társadalom. A várható élettartam örvendetes növekedésével egyre több a nyugdíjas, akik egyre hosszabb ideig számítanak a nyugdíjukra, miközben kevesebb gyermek születik, így kevesebb lesz a jövőbeni járulékfizető. Itthon ezekben az években vonul nyugdíjba a nagy létszámú Ratkó-generáció (az 1952–1957 között született korosztályok mai létszáma 883 ezer fő), majd 2040-től az ő gyermekeik, a „gyesnemzedék” (az 1973–1978 között születettek mai létszáma 1 millió fő). Utánuk demográfiai sivatag következik. Ha pedig sokkal kevesebb a járulékfizető, és jóval több a nyugdíjas, mint korábban – vagyis a drámaian lecsökkent bevételt sokkal többfelé kell szétosztani –, akkor a nyugdíjak értéke zuhanni fog. Könyörtelenül.
Magyarországon a demográfiai okok mellett két további fejlemény is súlyosbítja a helyzetet. A fiatalok és a középkorúak külföldre költözése tömegessé vált, az európai centrum országaiban több százezer magyar dolgozik, és a folyamat minden jel szerint erősödik. A rengeteg honfitársunk nem itthon fizeti a nyugdíjjárulékait, hanem külföldön. Igaz, hogy ezzel enyhíti a magyar ellátórendszerre nehezedő jövőbeni nyomást (hiszen a nyugdíjukat részben vagy egészben majd attól az államtól kapják, amelyben dolgoznak), de csak akkor, amikor évtizedek múlva elérik a nyugdíjkorhatárukat. Addig viszont fájóan hiányzik a tőlük származó járulékbevétel. A centrum országainak erős demográfiai szivattyúja már ma is legalább egyhavi nyugdíj fedezetét vonja el.
A nyugdíjak finanszírozását veszélyeztető másik tényező abból ered, hogy a gazdasági túlélési kényszerek miatt a több mint egymillió egyéni vállalkozó és az 588 ezer társas vállalkozás majdnem mindegyike a lehető legnagyobb mértékben próbálja optimalizálni a közterheit, amelynek egyik „legális módja” a lehető legkisebb, azaz a minimálbér utáni nyugdíjjárulék-fizetés. Tovább csökkenti a tb járulékbevételeit a kétszázezernél is több közfoglalkoztatott, akik még a minimálbérnél is alacsonyabb bér után róják le a közterheket. Nem is beszélve a megváltozott munkaképességűek és az álláskeresők további százezres csoportjairól.
A nyugdíjakat azonban ki kell fizetni. Ha az éppen aktív generáció befizetései nem fedezik az nyugdíjas nemzedékeknek a részükre megígért (és általuk a korábbi járulékfizetéssel megszolgált) nyugdíjakat, akkor az állam előtt több választás nyílik. Módosíthatja a nyugdíjba vonulás feltételeit (például megemeli a nyugdíjkorhatárt), vagy az adóbevételekből (esetleg kölcsönből, az államadósság növelése révén) pótolja a nyugdíjjárulék-bevételből hiányzó összeget, esetleg kevesebb nyugdíjat fizet (módosítja a nyugdíjszámítás képletét, elinflálja a meglévő nyugdíjak vásárlóértékét).
Vagy egyszerűen visszaterheli a családokra az idősek eltartásának terhét. Magyarországon mindegyik lehetőség igénybevételére látunk példát. A nyugdíjkorhatár jelenleg is fokozatosan nő, amíg el nem éri az 1957-ben született korosztálytól kezdve a 65 évet, és nincs arra semmilyen garancia, hogy ez nem nőhet tovább. Pontosabban, mérget vehetünk rá, hogy a gyeskorosztály tagjainak 70-72 évre nőhet a korhatára. A nyugdíjkassza költségvetését – noha a mindenkori költségvetési törvény szerint természetesen mindig egyensúlyban van a kiadás és a bevétel – általában év közben más bevételek terhére ki kell egészíteni. A nyugdíjszámítás képlete évente módosul, emellett a nők kedvezményes nyugdíjának kivételével megszűnt minden korhatár előtti nyugdíjlehetőség, továbbá megszűnt a rokkantsági nyugdíj a mint saját jogú nyugellátás jogintézménye. Végezetül az Alaptörvénybe – biztos, ami biztos – bekerült, hogy a rászoruló idős szülőkről a nagykorú gyermekeik kötelesek gondoskodni. Nem az állam, a gyerekek. A jövőben visszamegyünk a múltba.
Egyáltalán, elkerülhető-e a gyorsan öregedő társadalmakban fizetendő nyugdíjak vásárlóértékének drámai zuhanása? S ha nem, akkor egyébként tehetünk-e ellene? Ha a tömeges bevándorlás lehetőségét kizárjuk – márpedig ettől pillanatnyilag jobban irtóznak egyes európai kormányzatok, különösen a miénk, mint az ördögtől –, akkor csak egyetlen módon védekezhetünk hatékonyan: az öngondoskodás révén. Voltaképpen a magyar állam is beismeri ezt, és háromféle nyugdíjcélú megtakarítást is adójóváírásokkal támogat. Ilyen az önkéntes nyugdíjpénztári tagdíjfizetés, a nyugdíj-előtakarékossági számlára való befektetés, valamint a nyugdíj-biztosítási szerződések alapján elhelyezett megtakarítások után kérhető adó-visszaigénylés. A háromféle támogatott nyugdíj-előtakarékosság révén összesen évi 280 ezer forint adójóváírást is igénybe vehetünk, ami jelentős mértékben gyarapíthatja a privátnyugdíj-tőkénk értékét. De bárhány évre is emelik a nyugdíjkorhatárt, jobb lesz, ha elkezdünk gondoskodni magunkról.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.