Állami hulladékbiznisz - Környezetvédelem helyett pénzgyűjtés

A magánszféra helyett az állam veszi át a főszervező szerepét 2012-től a hulladékgazdálkodás területén, amelynek első számú végrehajtójaként az OHÜ ma kezdte meg munkáját. A jó hír: az állami ügynökség a kormányzat tervei szerint jövőre a termékdíjbevételekből 26 milliárd forintot forgathat vissza a szelektálás és hasznosítás segítésére, ez barátok között is legalább kétszerese lenne az eddigi – nem állami – finanszírozási keretnek. A rossz hír, hogy az állam a termékdíj-befizetések gyors növekedésére számít: 2012-ben 49 milliárd, 2014-ben pedig már 85 milliárd forint befizetést vár ebből a forrásból. Csakhogy in-gyenebéd nincs, ezt az összeget valakinek ki kell majd fizetni, a végső számla pedig így vagy úgy a fogyasztóknál fog megjelenni a termékdíjköteles termékek árába építve.

A termékdíj funkciója is átalakul, hiszen eredendő célja nem az állami bevételek növelése volt. Ellenkezőleg, a rendszer arra biztatta a kötelezett cégeket, hogy a mentességi lehetőségekkel élve – a gyártói felelősség elvére építve – alapítsanak közösen úgynevezett koordináló szervezeteket, amelyek saját kézbe véve egy-egy anyagáramban a hulladékkezelés szervezését, maguk gondoskodnak megbízóik hasznosítási kötelezettségeinek teljesítéséről, megszabadítva őket a termékdíjfizetés terhétől. Ehelyett mostantól a termékdíj adóvá vedlik át, a fő cél pedig a bevétel növelése lesz, amelyből az állam oszt majd vissza pénzt a hulladékkezelésre.

Pedig a gyártói felelősség elvére épülő hulladékkezelés mára Európa egész területén elterjedt, s nem teljesített roszszul Magyarországon sem. Meghatározó szerepe volt például abban, hogy a lakossági szelektív hulladékgyűjtésből származó hasznosított hulladék menynyisége a 2003-as 4 ezer tonnáról mostanra 70 ezerre nőtt. Hasonló a helyzet a többi anyagáram esetén is: ma már egyetlen nagyobb üzletbe sem tudunk bemenni anélkül, hogy ne botlanánk bele a kihelyezett e-hulladék-gyűjtő edényekbe, s a gumis és a benzinkutas sem felebaráti szeretetből bólint rá, hogy hagyjuk ott nála az elkopott gumiabroncsunkat vagy a lemerült akkumulátorunkat.

Feszültség persze volt a rendszerben, kár lenne tagadni. Noha minden EU-s előírást sikerült teljesíteni, a németországi hasznosítási szintektől még igen messze vagyunk. Eközben pedig a koordináló szervezetek száma az évtized végére közel két tucatra nőtt, önmagában egyre átláthatatlanabbá téve a hulladékkezelés finanszírozását. Ráadásul a szervezetek egyre ádázabb versenyt folytattak a termékdíjmentességre ácsingózó gyártók szerződéseiért, egyre csökkentve saját díjaikat, ennek következtében a szelektálásra és a hasznosításra ténylegesen felhasználható források végső összege is csökkenésnek indult.

De hatékonyabb lehet-e a hulladékkezelés szervezésében az állam a magánszféránál? Elméletileg van mód a hatékonyságnövelésre, például a párhuzamos logisztikai és hulladékkezelési útvonalak kiiktatásával. Kérdéses viszont, hogy egy állami szervezet képes-e olyan érzékenyen reagálni a másodnyersanyag-piac rezdüléseire, mint a gyártói és hulladékkezelői oldal kölcsönösen jó kiszolgálásában érdekelt koordináló szervezetek. Az sem világos teljesen, hogy tud majd az OHÜ az EU versenyjogi előírásainak megfelelni, illetve a termékdíjmentesség megszüntetésével miként tartható fenn a gyártók érdekeltsége a begyűjtési és hasznosítási költségek minimalizálásában. Arról nem is beszélve, hogy a gyakorlatban teljesülnek-e majd a termékdíjbevételek növelésére vonatkozó kormányzati elképzelések.

Biztató lehet, hogy az OHÜ élére a környezetvédelmi iparból érkező szakembert neveztek ki, akinek a lendületét és munkabírását az átalakítás ellenzői is elismerik. A puding próbája viszont az evés, ideje hát nekilátni…