Az utolsó pillanatban "slisszolt be" Horvátország az EU-ba
Sokak szerint „kapuzárás előtt öt perccel” csúsztak be a horvátok, midőn múlt csütörtökön a maradék nyitott fejezeteket is lezárták, és a csatlakozási tárgyalás folyamata hivatalosan befejezettnek minősült. Az Európai Bizottság aznap tette közzé a következő, 2013 utáni hétéves közösségi pénzügyi tervre vonatkozó javaslatát, amely azonnal az ilyenkor szokásos heves üzenetváltásokat indította meg a költségcsökkentést akaró nettó befizetők meg mindenki más között. A figyelem egy csapásra áttevődött az új ügyre, a mindezzel kapcsolatos megosztottság a tagállamok között pedig mostantól heteken-hónapokon át csak eszkalálódni fog. „Pénteken már nem lehetett volna lezárni az utolsók között nyitva maradt költségvetési fejezetet a horvát tárgyaláson” – vélte ennek kapcsán az EU-tanács egyik vezető beosztású diplomatája. „Utána meg egyre kevésbé” – tette hozzá.
Tegyük hozzá: nem ez volt ez első „beslisszolás” a már-már bezáruló ajtón a tárgyalás történetében. Néhány hete a magyar elnökségnek még éppen sikerült rávennie a szlovén Pahor-kormányt arra, hogy fogadják el a halászati fejezet lezárását – emlékezetes, hogy korábban közel egy évig állt a horvát csatlakozási tárgyalás a horvát–szlovén halászati és (tengeri) határvita miatt –, Pahor pedig a ljubljanai parlamenti többségét vette rá ugyanerre. Majd – néhány órával később – el is vesztette ezt a többséget.
Ezekre a szerencsefordulatokra ugyanúgy szükség volt, mint az Európai Bizottság jóindulatának a megőrzésére. Kora tavasszal a brüsszeli testület még olyan véleményt készült közzétenni Zágrábról, amelyben jelezte volna, hogy a látható elmaradások miatt csak az őszi bővítési jelentések részeként kíván visszatérni a horvát jelöltség érdemi megítélésére. A soros elnökség nem kevés vesződségébe került meggyőzni Brüsszelt, hogy adjon még egy esélyt: ne ígérjen meg, de ne is zárjon ki semmit. Tegye egyértelművé, hogy tagság csak akkor jöhet, ha konkrét teendők bizonyos sora teljesül, de nevezze is meg ezeket a teendőket. Bizottsági részről belementek a dologba, jóllehet a színfalak mögött akkoriban jó páran jelezték, hogy nem hisznek az egészben. Szerencsére a magyar diplomáciának a horvát vezetéssel is sikerült megértetnie, hogy többé-kevésbé ez az utolsó esélye arra, hogy belátható időn belül zárhasson, hát igyekezzen minden elvárt feladatot teljesíteni. És Zágráb valóban rákapcsolt.
Az, hogy volt értelme a ráhajtásnak, egyaránt lemérhető a már említett költségvetési „hangulatromláson”, vagy például az új EU-elnökség(ek) – a most kezdődött lengyel és a jövő évi dán diplomácia – hozzáállásán. Igazából egyiküknek sem a Nyugat-Balkán a fő kedvence. Varsó a keleti partnerségre koncentrál, Koppenhága Izlandra. Ha rájuk maradt volna a végjáték, távolról sem biztos, hogy a magyarokéhoz hasonló elszántsággal lobbiztak volna a horvát ügy mellett. És amikor a folyamatnak nincs erőteljes patrónusa, elegendő egyetlen incidens Boszniában, Koszovóban vagy bárhol a nyugaton és északon továbbra is alapvetően gyanakvással figyelt balkáni térségben, és a horvátokkal szembeni törékeny engedékenység is tovább csökkent volna.
Igazából a magyar diplomácia – túl a történelmi, földrajzi, nemzeti stratégiai prioritásokon – egy kicsit most fizette vissza azt az önzetlen támogatást, amelyet 2001-ben, egy hasonlóan kivételes helyzetben az akkori kelet-európai tagjelölt országok kaptak a svéd EU-elnökségtől. Visszaemlékezések ma is megegyeznek abban, hogy a nélkül a lendület nélkül, amelyet a svédek hozzájárulása jelentett, aligha kerülhetett volna sor a tárgyalások lezárására a rá következő évben. Valami hasonló történt most is. Horvátország pedig még pont elérte a kapuzárást.
