Csalárd csődök - Az Orbán-kormány feladata
Nagyon sokan vártak a 2009-ben megszületett, oly sokak által dédelgetett csődtörvényre, melynek újragondolása alig egy év múltán máris elodázhatatlan. A törvény megjelenésekor ki mertem jelenteni több sajtóorgánumnak, hogy a csődeljárás nem a hitelezők védelmét szolgálja majd, hanem az esetek többségében éppen a csalárd cégvezetők gazdagodását segíti elő. Előre lehetett látni, hogy akik észreveszik a törvény hiányosságait, azok majd a maguk gazdagítására használják fel a joghézagokat.
Az elmúlt hónapokban milliárdos árbevételű cégek kerültek csődeljárás alá. Volt, aki bátran a hitelezői elé állt, és közölte, hogy harminc nap alatt megtéríti a követelések 7 százalékát. Vagy pedig, ha ezt nem fogadják el, felszámolásba viszi a céget, és senki nem kap semmit. Egy másik élelmes csődölő azt ajánlotta fel, hogy egy év halasztással, öt esztendő alatt fizeti ki a hitelezőinek tartozása 50 százalékát. Hazánkban nem meglepő módon ezt el is fogadták. A harmadik esetben a cégvezetés vállalta, hogy a követelések 30 százalékát megtéríti, negyedévenkénti törlesztéssel, másfél év alatt. Számomra a csúcsot jelentette az a 2010-es történet, amikor a csődeljárás benyújtása előtt a hitelezőknek kiküldött tájékoztatóban a cégvezető közölte: mindenki mondjon le teljesen a követeléseiről, egyébiránt nagyon sajnálja, de sajnos túl magasak voltak a működési költségek, így a vállalatban keletkezett pár százmilliós hiány. Az érem egyik oldala…
A másik oldalt jelentik a megegyezni nem kívánó és mindenáron jogaikat érvényesítő finanszírozók, akik már elrendelt eljárásban is inkasszálják a csődvédelem alatt álló beérkező bevételeit, lehetetlenné téve annak talpra állását. Láttuk az energiaszolgáltatót, amelyik azzal, hogy a gyártóüzemtől az energiaköltségek 100 százalékát előre kérte befizetni, elvitte az alapanyag beszerzésére rendelkezésre álló csekély forrást, ezzel tökéletesen meghiúsította a csődeljárás sikerét. Alapanyag nélkül ugyanis nincs gyártás, nincs bevétel, és reorganizáció sincs.
Egy követeléskezelőtől talán furcsán hangzik, de szerintem fontos szólni a hitről is. Mi, magyarok nem hiszünk. Sem egymásban, sem a tiszta szándékban. Mindenben a rosszat, a hibát keressük. Egy tavaly becsületből csődöt jelentett ügyvezető szó szerint azt mondta: „A legnagyobb hibát akkor követtem el, amikor a csőd szót kiejtettem a számon.” A hitelezők negatív hozzáállása miatt a cége végül felszámolásban vérzett el. Megérte?
A csődvédelem Európában és a fejlett üzleti kultúrákban arról szól, hogy a hitelezők akár egymással is képesek öszszefogni, és a csődeljárás égisze alatt esélyt adnak egy bajba jutott vállalkozásnak. Az így kapott fizetési haladékkal a cég képes megújulni, talpra állni. A csődre az adós úgy tekint, mint egy életképes gazdálkodás kidolgozásának a kötelezettségére, amely a hitelezők érdekeit szolgálja. A hitelező is hasonlóan fogja fel az eljárást: kötelezettségként a toleranciára, az együttműködésre, de nem az adós ellehetetlenítésére.
Ami a hitelezők védelmét illeti, elmondhatjuk, hogy Európa Balkánja lettünk. Innen bizony rögös az út előre. Mindenekelőtt észre kellene vennünk végre: Magyarországon csődügyekben csőd van. Az Orbán-kormány gazdaságélénkítő programjának egyik alaplépéseként olyan jogszabályi hátteret kell alkotni, amely gyorsan és hatékonyan bünteti azokat a cégvezetőket, akik kárt okoznak a hitelezőknek, pláne azokat, akik fantomizálják vagy sorozatban csődbe viszik cégeiket. Őket sajnos a rendszerváltás óta senki sem tudta megzabolázni, megvadult ménesük pedig ma már hitelezők tízezreit tiporja el.
A szerző a Direktinfo Kft. ügyvezetője
