Egymillió ember akarata

Aki lelkesedik érte, az persze az előnyöket ecseteli. Például, hogy a növekvő taglétszám és a szélesedő közösségi hatáskör miatt az állampolgároktól egyre jobban elszakadó Európai Unió ez utóbbiak felé nyithat azzal, hogy módot ad számukra közösségi szintű jogalkotás kezdeményezésére. Nem mellékes, hogy hasonló mechanizmus például a nemzeti parlamentek számára egyáltalán nem áll rendelkezésre, de még az Európai Parlament is csak felvetheti az Európai Bizottságnak, hogy valamely ügyben kezdjen törvényalkotást.

Mindebben sokan esélyt látnak arra, hogy az EU-folyamatok hamarabb és közvetlenebbül utat találjanak az állampolgárok felé, illetve, hogy az emberekben tudatosuljon: az unió polgáraiként nemcsak alanyai, de formálói is lehetnek az életüket szabályok közé terelő közösségi joganyagnak. Valami, amely által – optimális esetben – erősödhet az emberekben a manapság rohamosan gyengülő „tulajdonosi tudat” az Európai Unió egésze iránt. A gesztus ugyanezért segíthet oldani azon az évtizedes görcsön, hogy a hajdani közös piac, majd ennek folyományai jelentős részt a mindenkori politikai elit „belső ügyeként” terebélyesedtek mai méretükre – vélik még mindig az ötlet pártolói.

A bírálók viszont éppen ugyanezen területeken látják a legtöbb deficitet a kezdeményezésben. Szerintük az EU bürokratikus masinériája ugyanúgy rátelepedett végül erre az ötletre is, mint az uniós ügyek többi területére, és ami a hajdani tetszetős bejelentésből tényleges valóság lett, az előbb-utóbb még azokat is elkedvteleníti, akik – egyelőre – hinni szeretnének a lehetőségben. E vélemények irreálisan soknak tartják a tagállamok negyedének – jelen helyzetben hét tagország – az előírását, az országon belül megkövetelt szükséges támogatói hányadot, korlátozónak, hogy csak az ügyek egy behatárolt hányadánál tesz lehetővé jogalkotási kezdeményezést (ahol fennáll a bizottsági hatáskör, és ahol kimutatható az európai dimenzió), és túl hosszúnak tartják a regisztrációtól a szavazatszámlálásig tartó procedúrát.

Valószínűleg mindkét véleményben van igazság, de azért túlzásokba sem célszerű esni. A témák jelentős behatárolása például ránézésre valóban nem túl szerencsés, de aligha vitatható, hogy megkerülhetetlen adottság. Enélkül ugyanis könnyen egymást érhették volna az alapszerződésen – tehát a közösségi hatáskörön – kívül eső ügyekben tett kezdeményezések. Márpedig ezek végrehajtását szerződéses felhatalmazás nélkül egyszerűen nem teljesíthetnék uniós szinten.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy akkor viszont eleve csak papírtigris az egész lehetőség. A közösségi, bizottsági hatáskör pontos értelmezése távolról sem minden esetben kimozdíthatatlanul kötött. Azzal, hogy az alapvető jogok chartája az Európai Unió joganyagának részévé vált, egy sor, uniós szinten ma még nem szabályozott, „szürke zónának” tekinthető témakör is hivatkozási alap lett, amelyekből kiindulva az egymilliós kezdeményezés hasznos indító lökést adhat eddig nem gondozott területek felkarolására is. Máris ismertek például törekvések arra, hogy majd ezt az eszközt is megkíséreljék bevetni a kisebbségvédelem közösségi értelmezésének jövőbeni kiszélesítésére.

Minden arra int, hogy az „egymilliós kezdeményezés” lehetősége önmagában nem csodaszer. Arra sem feltétlen célszerű számítani, hogy az Európai Unió iránt alapvetően közömbös közvélemény nagy része ettől egy csapásra érdeklődőbb lesz. De az sem igaz, hogy az egész csak propagandafogás. Okos kezekben igenis fontos eszközzé válhat, és mihelyt akadnak kézzel fogható példák, a híre kellően terjedni fog. Feltéve, hogy lesz ilyen.

Fóris György, a BruxInfo EU-szakértője-->