Élet a bankválság után
A három kis északi országot számos rokon vonás jellemezte a globális válság előtt. A bankjaik mérlegfőösszege nagyon megnőtt, főként külföldi forrásbevonás által. A részvények és az ingatlanárak éveken át szárnyaltak, az építőipar túlhevült. A bérek és az infláció is gyorsan nőtt, rontva a gazdaság árversenyképességét. A költségvetési egyenleg jónak tűnt, de ez főként a túlhevült gazdaság miatti látszateredmény volt.
A válság mindhárom országot súlyosan érintette, és a problémák a bankrendszerből eredtek. A Lehman Brothers 2008-as csődje után befagytak a világ pénzpiacai, és az izlandi bankok sem jutottak külföldi forráshoz, így pár héten belül csődbe mentek. Új állami bankokat hoztak létre, és ide csoportosították a belföldi hiteleket, illetve biztosították a belföldi pénzforgalmat. Emellett az izlandi alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a devizahiteleket, és előírta azok visszamenőleges „koronásítását”, beleértve a kamatok viszszamenőleges újraszámolását is, amely további veszteséget okozott a bankoknak. Írországban azonban életben tartották a bankokat: bár a tőkéjüket és egyes banki kötvényeket leírták, a veszteség nagy részét az ír állam állta – ami nagyban megnövelte az ír államadósságot. Lettországban a bankok kétharmada skandináv bankok kezében volt, így a veszteség nagy részét a külföldi tulajdonosok viselték, és bár a kormány kacérkodott egy nem konvencionális döntéssel (a hiteltartozás értékének korlátozása az ingatlan értékére), külföldi nyomásra elvetették ezt.
Az árversenyképesség helyreállítására Izlandon hagyták leértékelődni a valutát, ugyanakkor drákói szigorral korlátozták a külföld felé történő pénzmozgásokat, hogy mérsékeljék a leértékelődést. Lettországban kitartottak a rögzített árfolyam mellett, és az árak és bérek csökkentésével próbálták a versenyképességet helyreállítani. Írországban, lévén az euróövezet tagja, a valutaleértékelés fel sem merült, ehelyett itt is ár- és bércsökkenéssel próbálkoztak.
Bár a versenyképességet mérő reál effektív árfolyamindex mindhárom országban csökkent, de Írország és Lettország nagyon drága árat fizetett érte, ugyanis a magánszektor bérei alig mérséklődtek. Ehelyett az alkalmazkodás elsősorban a foglalkoztatottak számának csökkenésén keresztül valósult meg, amely 2007 és 2010 között 17 százalékkal esett Lettországban, 13 százalékkal Írországban, míg Izlandon csak 5 százalékkal.
Mindhárom országban nagyon szigorú költségvetési megszorításokat hajtottak végre, de különösen Lettországban, ahol 2009-ben a GDP 9,4 százalékával javították a költségvetés egyenlegét – miközben a GDP 17 százalékkal zsugorodott. Feltehetően ez nagyban súlyosbította a gazdaság és a foglalkoztatottság visszaesését, de megteremtette a fenntartható költségvetési helyzet alapját, és még a kormányt is újraválasztották 2010-ben.
E három kis ország számos tanulsággal szolgál. Mindhárman sikeresek abban a tekintetben, hogy a gazdaság növekedése megindult a szigorú költségvetési kiigazítás és az euróövezet válsága ellenére. Az izlandi bankok csődbe engedése jobbnak biznyult az ír veszteségek nagy részének „államosításánál”. Lettország valószínűleg kisebb mértékű munkanélküliséggel megúszta volna, ha engedi a valutaárfolyamot leértékelődni. Az ír és a lett példa azt is mutatja, hogy a magánszektor bérei nagyon merevek lefelé még e két, viszonylag rugalmas munkapiaccal rendelkező országban is, súlyos munkanélküliségi problémához vezetve. Márpedig a monetáris unió „lelke” a munkapiac és a pénzügyi integráció: mind az eurótagok, mind az oda igyekvők számára elsődleges a munkapiacok rugalmasságának növelése, a bankválságok megelőzése, illetve hatékony megoldások kidolgozása a bankválságok kezelésére.
A szerző részletes tanulmánya a három országról itt érhető el
