Érik a magyar narancs
A múlt héten a három nagy amerikai intézet közül immár a Fitch is negatív kilátást adott Magyarország adósosztályzatára, a Standard & Poor’s pedig jelezte, hamarosan dönthet a leminősítésről. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a bóvli besorolás milyen hatással járhat. Egyesek szerint a magyar állampapírok iránt akadozó kereslet, illetve a forint regionális alulteljesítése már a döntés beárazására utal. Mások szerint a neheze csak azután jön. Mindenesetre a bűnbakkeresés már most elkezdődött.
Kormányoldalról általában két magyarázat szokott elhangozni a romló külföldi megítélés kapcsán. Az egyik, hogy bajaink az euróövezet válságára vezethetők vissza, tehát nem tehetünk róla. A másik, hogy a magyar gazdaságpolitika szokatlan, nem tankönyvszerű lépései sértik a befolyásos pénzügyi körök érdekeit, akik ezért büntetnek minket. Mindkettő alkalmas lehet a szavazói bázis megerősítésére, de másra nem nagyon.
Egyrészt való igaz, hogy az euróövezet története legsúlyosabb válságát éli át, és ezalól a hozzá ezer szállal kötődő Magyarország sem tudja kivonni magát. A tovagyűrűző hatások azonban rendre súlyosabban érintenek minket, mint régiós versenytársainkat. Noha a folyó fizetési mérleg jelentős többlete vagy a költségvetés helyzete normál esetben nem adna okot aggodalomra, a múltban felhalmozott tetemes állami és magánadósság – azon belül is a külfölddel szembeni tartozás – mégis rendkívül sérülékennyé teszi Magyarországot a mostani környezetben. A súlyos örökség azonban kiszámítható, piacbarát gazdaságpolitikával kezelhető lenne, ahogy azt egyébként a klasszikus eszközöket tartalmazó Széll Kálmán-terv kedvező tavaszi fogadtatása is jelezte.
És itt jön be a második érv, azaz a nem tankönyvi receptek alkalmazása miatti állítólagos büntetés. Az már eleve önsorsrontó magatartás, ha valaki a várható következmények ellenére az oroszlán bajszát rángatja. A Nemzetközi Valutaalappal, a hitelminősítőkkel és a vezető pénzintézetekkel azonban nem pusztán azért nem bölcs dolog összerúgni a port, mert finanszírozásunk gyenge lábakon áll. Hanem azért is, mert az általuk (is) kifogásolt megoldások valóban megnehezítik Magyarország számára, hogy a lehető legkisebb áldozat révén enyhítse nyomasztó hitelfüggőségét.
Vegyük hát sorra, melyek ezek a vitatott intézkedések. Az első még visszanyúlik a Fidesz ellenzékben tett ígéretéhez: a masszív adócsökkentés a magasabb növekedésen keresztül pótolja a kieső bevételeket. Ez nem jött be, egyéb lépésekkel azonban átmenetileg sikerült kitömni az így okozott lyukat. Csakhogy a magán-nyugdíjpénztári vagyon de facto államosítása és részbeni felélése hoszszabb távon nehezíti a nyugdíjak finanszírozását, a különadók pedig torzítják a versenyt, csökkentik a beruházásokat, rontják a kiszámíthatóságot és a bizalmat, a bankok esetében pedig a hitelezési hajlandóságot. Csakúgy, mint a devizahitelek végtörlesztése: lehet, hogy egy tehetősebb réteg mentesül az árfolyam-kockázattól, a kitettség azonban nemzetgazdasági szinten nem csökken, a bankok veszteségét vagy a forint gyengülését pedig mindenki meg fogja érezni a lassuló gazdaságon, a devizaadósságok átértékelődésén és a gyorsuló infláción keresztül. Végül megemlíthetők a fiskális „újítások” a Költségvetési Tanács szakmai ellenőrző szerepének megszüntetésétől az őszi adóinvázióig, amelyek mind rombolják a bizalmat, a kiszámíthatóságot és az átláthatóságot.
Ezek lennének hát azok a vívmányok, amelyeket körömszakadtáig védenünk kellene a külföld ármánykodásával szemben? Miközben egyre nyilvánvalóbbak a húsba vágó következményeik? Ez a gazdaságpolitika – stílusosan – olyan, mint a magyar narancs A tanú című filmben: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk. Hamarosan mindenki megkóstolhatja.
