Feltámasztott iparpolitika

A mostani hullámban iparpolitikát alkalmaznak olyan fejlett országokban, mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, ahol sokáig ellenálltak a túlkapásoknak. Franciaországban hosszú időre visszatekintő hagyománya van a „nemzeti bajnokok” kinevelésének, csakúgy, mint olyan feljövő államokban, mint Kína vagy Brazília. Párizsban Nicolas Sarkozy államfő egy 52 milliárd eurós hitel felvételét hagyta jóvá, amelylyel a kormány által remélt „húzó iparágak” fejlesztését kellene előmozdítani. Némely központi bank – például az amerikai Federal Reserve – ugyancsak bekapcsolódott egyes cégek támogatásába.
Az iparpolitika alkalmazása azoknak a politikusoknak vonzó, akik kulcsfontosságú választói körzeteknek tudnak kedvezni ezáltal, miközben azt állítják, hogy a gazdaság egészét segítik. A dolog azonban többnyire sokkal több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.

Az iparpolitika egyik legvitatottabb területei közé tartozik a kutatás-fejlesztésben látható szerepvállalás. A határvonalat célszerű ott meghúzni, ahol a magáncégek már képesek megragadni a kutatásból származó haszon többségét. Az általános kutatásnak ugyanakkor minden kereskedelmi felhasználás számára egyenlő feltételeket kell biztosítani. A számítógépek egymáshoz kapcsolására szolgáló internet technológiáját például annak idején az amerikai hadügyi tárca intézménye fejlesztette ki. Ezzel szemben azonban ostobaság lenne, ha a kormány támogatná például valamely keresőgép vagy közösségi-kapcsolati platform létrehozatalát.
A 80-as években sokan méltatták a japán iparpolitikát, amelynek keretében a kormány a gazdaság mikromenedzselésére törekedett. Ennek eredménye egy hatalmas piaci buborék lett, amelynek kipukkadását követte egy elveszített évtized, három recesszió, illetve a fejlett ipari államok sorában a legnagyobb GDP-arányos államadósság létrejötte. Bár a japán kormány támogatásaiból jutott számítástechnikai és HDTV-fejlesztésekre, a pénz nagy része mégis a tömeges foglalkoztatást célzó programokra, mezőgazdaságra és nehézipari fejlesztésekre ment el.
Hasonló problémák Dél-Koreától – Európán keresztül – az Egyesült Államokig mindenütt felbukkantak. George W. Bush elnök például éveken keresztül dollármilliárdokat ölt a hidrogénautó kifejlesztésébe, különösebb eredmény nélkül. Az Egyesült Államokban most a recesszió elleni küzdelem és a munkahelyteremtés céljával elfogadott masszív, 787 milliárd dolláros fiskális ösztönző csomag tartalmaz óriási tételeket egyes iparágak és technológiák támogatására. A „tiszta energia” projekt egymaga 40 milliárdot kapott, jóllehet az alternatív energia céljára magántőke is bőségesen rendelkezésre állna.

A kormánynak csak általános célokat lenne szabad kitűznie, utána hagynia kellene a vállalkozókat, a befektetőket és a fogyasztókat azok megvalósítására. Az államnak az alapvető tudományos és technikai kutatásokra kellene korlátoznia a szerepét, és látnia kellene, hogy hosszú távon nincs értelme olyan politikának, amely a kormány támogatása nélkül elhalna. Ha pedig az iparpolitika újraélesztésének lennének is kétes, átmeneti érdemei, az ilyen tervek feladásához a kormányoknak rendelkezniük kell egy exit stratégiával, mielőtt a programok meggyökeresednének, és létrejönnének a hozzájuk kapcsolódó érdekcsoportok. Az államadósság révén finanszírozott kiadások nyomán programozottá válnak jövőbeni adóemelések, eltérítve tőkét és munkaerőt annak megfelelőbb alkalmazásától.
Az iparpolitika csúfosan megbukott a 70-es és a 80-as években. Ma ugyanolyan rossz ötletnek számítana, ha a kormányok jelölhetnék ki az iparban a nyerteseket és a veszteseket.

A szerző Stanford Egyetem közgazdaságtan-profeszszora, korábban elnöki gazdasági főtanácsadó volt

Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org