Görögország, az eredendő bűn - "Ráhúzzák a vizes lepedőt az EU-ra"

Lehet mondani, hogy a dolog eredete a hajdani hibás közös piaci tagfelvétel volt, miután az nem valós felkészültségen, hanem politikai prioritásokon alapult. Ez után Athén évtizedekig eljátszotta (helyenként hazudta is), hogy Európa fejlettebbik részéhez tartozik. Európa pedig eljátszotta, hogy ezt elhiszi neki. Ma már morális és közgazdasági alapon könnyű mindezen felháborodni, de a kilencvenes években még sokan emlékeztek arra is, hogy Athénban húsz évvel azelőtt még diktatúra volt, ahol katonák uralkodtak katonai eszközökkel. Egy szárnyait próbálgató, újkori értelemben vett demokráciának igyekeztek esélyt adni arra, hogy megkapaszkodjon, és beálljon a modern európai államok sorába.

Az igazi baj ott kezdődött, hogy amikor ebben görög részről el-elmaradtak, akkor sem érezte senki feljogosítva magát arra, hogy határozott hangon kioktassa őket, nem is beszélve a fegyelmezés, a kényszerítés módszeréről. A hidegháború kétpólusú világában ezt sokan egyébként sem tartották volna bölcsnek, de a hasonlóan „tapintatos” reflex (a tagállami egyenlőség szentségét is követve) megmaradt a berlini fal leomlása után is. Görögországot voltaképpen túl sokáig hagyták magára abban, hogy önmaga módján igyekezzen – vagy helyenként ne is mindig igyekezzen – utolérni fejlettebb társait.

Még ez is elment volna, ha nem fogadják be a közös európai pénz rendszerébe. De megtették, és ezzel a görög gazdaság egyúttal a német, a francia, a holland és a többi gazdaság nehezen elszakítható részévé is vált. Nyilván eljön majd ez ügyben is a brüsszeli felelősség kérdése. De ha akkor majd rá is húzzák a vizes lepedőt az Európai Bizottságra, amiért „elhitte”, hogy a két évvel korábban még minden maastrichti kritériumtól elmaradó görög gazdaság összes mutatója egyszer csak hirtelen megjavult, egyúttal majd emlékezni kell arra is, hogy végül velük együtt hitték – mert hinni akarták – ugyanezt az asztal körül ülő akkori német, holland, francia és más vezetők is. Kellett, hogy súlya legyen az eurónak, hát bevették már induláskor, és ezzel el is vetették a magvát annak, hogy Görögország legyen az első, amely saját felkészületlenségével végül kimutatja az euróban rejlő rendszerhibákat.

Ez napjaink uniós fejfájása. Görögországé pedig az, hogy így viszont elmaradt a tényleges felzárkózás. Nem is annyira számokban kifejezve (GDP meg hasonlók), hanem társadalmi, államszervezeti, politikai és (korszerűen működő) piacgazdasági értelemben. Igencsak nehéz helyzetben van egy kormány, amikor olyan gazdaságot, olyan országot kellene három év alatt a pénzpiacon is újra hitelesnek számító szereplővé tennie, ahol alig ismert a tisztességes piaci verseny, mindent átsző a korrupció, a nepotizmus, a kliensrendszer és az adóelkerülés. Ahol a gazdaság nem nő, hanem zsugorodik. Ahonnan a magántőke menekül, a helybéliek milliárdszámra viszik ki a pénzüket. Ahol alig maradt fedezet olyan gazdasági megkapaszkodásra, amelyen a jövőbeni növekedés alapulhatna. És ahol éppen ezért a napi pénzügyi túlélés a külső eltartóktól függ, és egy kritikus ponton túl – ez van most – maga a segítség e külső eltartók mozgásterén, cselekvési képességén vagy hajlandóságán múlik. Miközben a belső társadalmi összefogás helyett éppen hogy a végső robbanás felé halad minden.

A mai görög tragédia abban áll, hogy az ország harminc éve azért csatlakozott a közös piachoz, hogy átlépjen a modern és gazdag államok közösségébe. Eltelt 30 év, és hirtelen sokan úgy érzik, hogy ugyanoda zuhantak vissza, ahol az egészet elkezdték. Talán, mert előbb kezdték el élni a modern piacgazdaságot, mintsem megteremtették volna? Ha így volt, ez a saját felelősségük. Miközben a többiek annak az árát fizetik most szó szerint is, hogy mindezt túl sokáig elnézték nekik.