Az építőipar és annak növekedési dinamikája minden országban fontos szerepet játszik a gazdasági konjunktúra alakulásában. Az sem vitatható, hogy a hazai lakásállományra nagyon ráférne egy erőteljesebb modernizáció. A probléma csak abban van, hogy az építőipari beruházások, a lakásépítés üteme nem jó szándék, még csak nem is politikai akarat kérdése, hanem a gazdasági fejlettség, az állam, a vállalkozások és a lakosság reális fizető- és hitelképessége által determinált.
Az építésben érdekelt szervezetek a miniszterelnöknek írt nyílt levelükben nemcsak „érdemi és azonnali intézkedéseket”, hanem anyagi és erkölcsi elégtételt követelnek a tönkrement vállalkozások számára. Ha eltekintünk az ilyen felhívások szokásos túlzásaitól, az üzenet akkor is mellbevágó: híven kifejezi az érintetteknek a piacgazdaságról vallott nézeteit. Nem lehet nem emlékeztetni az ágazat képviselőinek dicstelen szerepére az előző évtizedben folytatott gazdaságpolitikában és az építési hitelesek mai kilátástalanságában. Bár a politika és a pénzügyi szféra felelőssége az eladósodási folyamatban aligha vitatható, az építőipar nemcsak haszonélvezője, de maga is legfőbb ösztönzője volt annak.
A gazdaság meghatározó szereplőinek valós fizető- és hitelképességét meghaladó építőipari kereslet az ágazat számára igen előnyös piacot teremtett. Ez egyrészt az építőipari árakat a valós értékeknél jóval magasabbra emelte, másrészt lehetővé tette a szakmai felkészültséggel nem rendelkező vállalkozások túlburjánzását, végül komoly szerepet játszott abban is, hogy soklépcsős alvállalkozói rendszer épüljön ki. A parttalan hitelezés az árak növekedését, a minőségi szempontok háttérbe szorulását hozta. Az alvállalkozói rendszer legalján lévő, a tényleges építési munkát elvégző vállalkozások az esetek nem jelentéktelen részében még a megérdemelt járandóságukat sem kapták meg. Ráadásul az építőipar – a tevékenység sajátosságából is adódóan – a fekete-szürke gazdaság legfőbb melegágya, így a költségvetés egyensúlyának romlásában is elévülhetetlen szerepet játszott. Mindezek fényében az építőiparban érintetteknek aligha van alapjuk erkölcsi és anyagi elégtételt követelni. Inkább az vethető fel, hogy a bankok mellett miért nem esik szó az építőipar tettestársi felelősségéről.
Ezek után nincs abban semmi különös, hogy az ágazat visszasírja az elmúlt évtized állapotait. Csak remélhető, hogy a romeltakarításra kényszerített kormányzat nem lesz vevő az építőipar felvetésére. Az adott helyzetben egyrészt egy szerény mértékű támogatás aligha hozhat az ágazat számára érdemi felépülést. Másrészt, miután a következő években a belföldön felhasználható jövedelem inkább csökken, mint nő, így az esetlegesen növekvő lakásépítés mérsékli az egyéb keresletet és az onnan származó költségvetési bevételeket. Végül, miután az építőipar adó- és járulékbefizetési morálja enyhén szólva sem példaértékű, az építőipari kereslet esetleges bővítése igazából az érintett vállalkozásokon túl senkinek sem érdeke.
Az irreálisan felturbózott építési boom legfőbb haszonélvezője az építőipar, különösen annak meghatározó szereplői voltak, akik az alvállalkozói piramis alján lévők, azaz a tényleges tevékenységet elvégzők jogos járandóságának ki nem fizetésében is erősen érintettek. A tönkrementek anyagi kárpótlásának és erkölcsi elégtételének követelése és az építkezések költségvetés terhére történő ismételt élénkítése nehezen minősíthető hozzáállás. A szemfényvesztés egyértelmű, pestiesen szólva: ügyes.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.