Hitelességi deficit

Nem tett jót az elmúlt évtized Magyarország pénzügyi hitelességének. Hosszan sorolhatnánk azokat a cselekményeket, melyek kikezdték szavahihetőségünket. Nyilvánvalóan a legfontosabbak közé tartozik az elmúlt évtized mindkét választási évének 9 százalék körüli GDP-arányos költségvetési hiánya; olyasfajta praktikák, mint a 2000-es évek elején egyes költségvetési kiadások MFB-s számlák mögé rejtése, majd a 2002-es választás utáni lekönyvelése; az állami vállalatok adósságfelhalmozása és ugyancsak a választási években történő költségvetési konszolidálása; vagy egyáltalán a költségvetés folyamatos negatív egyenlege. S ugyancsak idetartozhat akár az előző parlamenti ciklus azon éveinek pénzügyi zárása, amikor a büdzsének az egyébként is magas hiánycélját sem sikerült tartani, s ráadásul mindez rendre olyan bizonytalan, utolsó pillanatokban is több százalékpontnyit változó előrejelzések mellett, melyek akár miniszterek lemondásához is vezethettek.

2008 őszén a politikai döntéshozók, 2009 tavaszán pedig a teljes lakosság vagy annak egy jelentős része ennek a hitelvesztésnek már nem csupán elméleti kockázatát, hanem az árfolyamváltozás és a kamatköltségek drasztikus megugrása formájában valós költségét is tapasztalhatta. Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban a teljes kormányzati gazdaság- és pénzügypolitika a globális és lokális válságkezelést s azon belül is a hitelesség visszaszerzését, azaz a hitelvesztési költségek leszorítását célozta, hiszen az egyszerre érinti hátrányosan a lakossági életszínvonalat, a gazdaság versenyképességét és az államháztartás mozgásterét.

Határozott és vitathatatlan irányváltást mutatott már a válságkezelés és az egyensúlyteremtés filozófiája is, hiszen a költségvetési szigor végre nem a bevételi, hanem teljes egészében a kiadási oldalon jelent meg, és végre nem az adórendszerre hárult a költségvetési lyukak befoltozása, hanem az adóátcsoportosítás kizárólag a verseny- és növekedési képesség javítását szolgálhatta. Ezzel párhuzamosan a költségvetési hiánycél tartására kiadáscsökkentő intézkedések, pénzügyi szervezeti átalakítások szolgáltak, s így a büdzsé költései igazodtak az ország teherbíró képességéhez, nem pedig fordítva. Emellett a megrendíthetetlen hitelesség szolgálatában a kormány prognózisai a legnagyobb precizitással készültek, és még a jelen bizonytalan, minden pénzügyi elemzőt próbára tevő gazdasági környezetben is rendre pontosnak bizonyultak.
Ez a pontosság azonban mindeddig láthatóan nem volt elég ahhoz, hogy a kormányzati prognózisokat más elemzők, intézmények kellően hitelesnek tekintsék és megfelelő kiindulópontnak vegyék. Talán túl rövid volt még a válságkezelés időszaka ahhoz, hogy a külvilág – gazdasági újságírók és pénzügyi elemzők mellett ideértve olyan rangos intézményeket is, mint a Költségvetési Tanács vagy a Magyar Nemzeti Bank – ne láttak és soroltak volna hosszan kockázatokat a 2009-es költségvetési hiánycél teljesülésével kapcsolatban. Eközben ma már tudjuk, hogy az új kormány hivatalba lépése után kialakított és rögzített költségvetési pálya a pénzforgalmi mutatók tekintetében nemhogy teljesült, de messze jobban alakult a vártnál. S az sem véletlen, hogy ilyen környezetben a kampányoló politikai pártok a költségvetési kérdésekről folytatott szakmai vitákat az abszurditásig fokozzák, s akár szakmailag vállalhatatlan állításokat is írásba adnak, miközben napilapokban, internetes portálokon olykor tényszerűen hamis, de mégis a tényfeltárás igényével fellépő szakmai írások jelennek meg egyes költségvetési tételek alakításáról, sőt akár pénzügyminisztériumi munkatársak vélt, illetve hamisan állított személyes ténykedéseiről is.
Mindebből látható, sőt nap mint nap tapasztalható, hogy a korábbi hitelvesztés árát sokáig kell fizetnünk, ráadásul nem is csak anyagiakban, hanem szakmai reputációban, mindannyiunknak. Beleértve sokszor olyanokat is, akik a hitelesség elvesztéséért egyébként kevéssé lennének hibáztathatók.

A szerző Magyarország pénzügyminisztere