Kell-e nekünk euró?

Ideje jó néhány közhiedelemmel leszámolni. Az úgynevezett ír csodáról például be kellene végre ismerni, hogy ugyanolyan lufi volt, mint a dotcom boom a 90-es évek végén, vagy a mostani válságot megelőző, féktelen jelzálog-hitelezés Amerikában. Aztán érdemes egy pillantást vetni Görögországra, hogy lássuk, mennyit is ér valójában az euróövezet védőhálója. A zóna periferiális gazdaságaira váró hosszú, kemény kiigazítási folyamat kapcsán pedig azt is biztonsággal állíthatjuk, hogy a közös pénzt bevezető országok – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem alkotnak optimális valutaövezetet. És bár a monetáris unió esetleges felbomlása számukra rendkívül költséges lenne már, a tagságra aspiráló államoknak még van lehetőségük összevetni az előnyöket a hátrányokkal a sorsfordító döntés előtt. A válság ugyanis új tapasztalatokkal gazdagított.

Az egyik ilyen tapasztalat, hogy mennyire nem elég a csatlakozás nominális feltételeit teljesíteni. Kevesen gondoltak például a válság kitörése előtt arra, hogy a folyó fizetési mérlegeknek és a magánszektor jövedelmi viszonyainak milyen fontos szerepe lehet. Martin Wolf, a Financial Times neves publicistája épp ezt emelte ki egyik legutóbbi írásában . 2006-ban az euróövezet öszszességében nagyjából külső egyensúlyban volt, de belül óriási eltérések voltak: Németország és Hollandia óriási fizetésimérleg-többletet halmozott fel, míg a periferiális gazdaságok – Görögország, Spanyolország, Portugália, Írország – komoly hiányt produkáltak. Más szóval ez azt jelenti, hogy az előbbiek magánszektorának többletjövedelme finanszírozta az utóbbiak túlzott költekezését. Gazdasági növekedés esetén ez az egyensúlytalanság látszólag nem okoz gondot. A felzárkózó országok ilyenkor élvezik az olcsó hitel előnyeit, növekedésük felpörög, de eközben megugrik az ár- és bérinfláció, ingatlanbuborékok alakulnak ki, és romlik a gazdaságuk versenyképessége a munkaerőköltség emelkedése miatt.
A hirtelen jött jólét csak illúzió. A mostanihoz hasonló válság hatására ugyanis az eladósodott magánszektor drasztikusan kénytelen visszafogni a költekezését. Ez pedig drámaian rontja az adott országok fiskális helyzetét is. Wolf szerint a közgazdászok hajlamosak megfeledkezni arról, hogy ha a magánszektor finanszírozása fenntarthatatlan, akkor az adott ország költségvetése is az. Az eurózóna periferiális gazdaságai most csapdában vannak: önálló valuta híján nem hagyatkozhatnak a leértékelődésre, ezért rendkívül szigorú megszorításokkal, sőt, nominális ár- és bércsökkentéssel kénytelenek szembenézni. Ez viszont súlyosbítja a recessziót, és tovább növeli az adósságterhet.



Mit tegyenek ennek láttán a belépésre váró uniós tagállamok? Magyarországon szinte egyöntetű a vélemény, hogy mielőbb át kell venni az eurót, hiszen azzal például az év eleji valutaválság is elkerülhető lett volna. A magas devizaadósság-állomány okozta sérülékenységünk miatt ez valóban indokoltnak tűnik. A fentiek tükrében azonban az is kezd egyre világosabbá válni, hogy az állam szigorú gazdálkodása – amit egyébként nálunk eddig is csak külső kényszer tudott kierőszakolni – nem elegendő a sikeres tagsághoz. Ahhoz a magánszektor jövedelmét és költését is közelíteni kell. Normál körülmények között ez egy hozzánk hasonló, felzárkózó gazdaságban nehéz mutatvány.
A Magyar Nemzeti Bank legutóbbi, 2008 márciusában kiadott konvergenciajelentésében még nem tartotta problémának a lakossági hitelállomány gyors bővülését. Úgy vélte, Magyarország jobb helyzetben van a gyengén teljesítő zónatagoknál a gazdaság szerkezetét és a munkaerőpiac rugalmasságát illetően, így kisebb az úgynevezett aszimmetrikus sokkok veszélye is. Talán így van. De oly sok megfellebbezhetetlennek hitt igazság hullott porba az utóbbi egy-két évben, hogy a mielőbbi euróátvétel kérdését sem kellene többé tabuként kezelni.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője