Oszkó: Ez lesz a kormány eredendő bűne

Ma már szakmai közhely, hogy a legutóbbi évtized szocialista kormányainak gazdaságpolitikai vesszőfutása a 2002-es választási győzelem után megvalósított száznapos programokkal kezdődött. Ami akkor a politikai döntéshozók szemében jó ötletnek tűnhetett – legyen a minimálbér adómentessége, egyes beruházási és támogatási programok vagy a közszféra béremelése –, az hosszú évekre kényszerpályára terelte a költségvetési gazdálkodást. Talán ennek következménye, hogy a 2006-os választások után felállt kormány ugyanezen hibákat lényegében már a kampány hevében elkövette, amikor is a részben megvalósított, részben beígért adócsökkentéssel, illetve általában a költségvetési gazdálkodás minőségével maga alapozta meg a választások utáni keserves politikai vesszőfutását.

Ennek fényében legalábbis furcsának tűnik, hogy a 2010-es választások után létrejött jelenlegi kormány is olyan gazdaságpolitikai intézkedéseket igyekezett hamarjában törvénybe iktatni, amelyek eredményeként az első év után lényegében minden pénzügyi mozgásterét felszámolta. Hosszú évek feszültségekkel teli költségvetési kiigazítását követően egy kis erőfeszítéssel csökkenő adósságpályán tartható államháztartási egyensúlyt borított fel olyan gazdaságpolitika kedvéért, melynek lényegi, sőt szinte egyetlen érdemi eleme az egykulcsos adó. Ráadásul a régió más országaiban stabil növekedési pályán bevezetett egykulcsos adóval szemben a hazai változat olyan extrém logikát követ, amely az alacsony jövedelemsávban az adóteher, illetve munkaerőköltség emelkedését eredményezi, és így az elvi jellegű gazdaságpolitikai célkitűzések érvényesülését is inkább akadályozza. Nem véletlen, hogy az egykulcsos adó ilyen verzióját egyetlen régiós ország sem vezette be, arra hazai szakmai műhelyek még a válság előtt sem tettek javaslatot, sőt, a válság közeledtével a nemzetközi tanácsadók közreműködésében készült szakmai anyag, a krízis beköszöntével pedig a Reformszövetség az adócsökkentés ennél lényegesen kiegyensúlyozottabb és fokozatosabb módját vette ajánlásai közé.

Az új kabinet azonban ragaszkodott az adócsökkentés eme szűk kört kedvezményező és szélesebb rétegek terhelését növelő változatához. Miután pedig azt a pénzpiacok ellenállása következtében nem tudta megnövelt költségvetési hiányból, azaz további államadósságból finanszírozni, kénytelen volt a fedezetét először átmeneti intézkedésekből, azaz az ágazati különadókból és a magánpénztári megtakarítások államosításából megteremteni, majd megtartása érdekében további kínkeserves megszorításokat vállalni. Ráadásul sorozatban nyitja újra azokat a kiskapukat, melyek még az egykulcsos adó mellett is a minimálbér utáni adózás és egyéb adókikerülési technikák felé terelik az adózókat. Mindezek pedig végső soron akkora költségvetésihiány-növekedést okoznak, amelyeket máig nem látszik, hogyan lehet befoltozni, miközben a munkaerőpiacon, a szociális ellátórendszerben és általában a teljes államháztartásban egyre csak nőnek a feszültségek.

Ahogy tehát ma már a szocialista kormányok eredendő bűneként a száznapos programokat, illetve a 2006-os választási versengésben bevetett fiskális eszközöket szokás emlegetni, úgy fogunk visszaemlékezni néhány év múlva a jelenlegi adóátalakításokra. Már csak ezért is tűnik merész felvetésnek a jelenlegi gazdaságpolitika bármely elemét, de különösen az adópolitika meghatározó jellemzőit kétharmados törvényben rögzíteni, hiszen az egyebek mellett a következő választások utáni gazdasági kormányzást lehetetlenítheti el. A gazdaságpolitika egyébként is úgy változik és fejlődik, ahogy a gazdasági környezet maga. Ezen belül a sikeres kormányzás, de pláne a sikeres válságkezelés nem erőfitogtatásból áll, hanem a változó körülmények gyors felismeréséből, a hibák beazonosításának és azonnali korrigálásának, valamint általában az együttműködésnek és az alkalmazkodásnak a képességéből épül fel. Csak remélhetjük, hogy most is jut majd idő az értelmes szakmai vitára, bármiféle kétharmados törvény elhamarkodott megalkotása előtt.