Újévi múltidézés máig ható tanulságokkal

Aktuális, némileg rendhagyó újévi írásomból hamar ki fog derülni, hogy minden politikus számára elviselhetetlen alak vagyok, hiszen évek óta hasonló vehemenciával mondom el a véleményem az aktuális gazdaságpolitikáról, legyen bármilyen színezetű is az éppen regnáló kormány. Természetesen nem gondolom, hogy az egyes kormányok csak hibákat követnének el. Az ajnározásra azonban úgyis ott van mindenkinek saját hátországa, az építő jellegű kritikából viszont a hazánkra jellemző politikai légkörben és kultúrában sokkal inkább hiány mutatkozik.

Ennek a kritikai élű elemzésnek gondoltam egy sajátos változatát a 2011 első írásában papírra vetni, melyben a korábbi kormányok tevékenységét illető azon megjegyzéseimet igyekeztem összegyűjteni, melyek a mostani időszakban is szinte változtatás nélkül elmondhatók lennének. A cikk terjedelmi korlátai miatt sajnos csak néhány példát tudok mutatni a lehetséges számtalanból. Ezek viszont tanulságosak lehetnek nemcsak azok számára, akik az egyes kritikákban olykor politikai motivációt vélnek felfedezni, de azoknak is, akik ezekről a hasonlóságokról esetleg hajlamosak megfeledkezni.

Hogy időben visszafelé haladjunk, elsőként a 2008. január 2-án megfogalmazott újévi jókívánságaimból idéznék, melyek arra igyekeztek ráirányítani a figyelmet, hogy amíg a tartós munkaviszonyban szerzett jövedelem lényegesen kedvezőtlenebbül adózik a különböző „beszámlázós” jogviszonyokban szerezhető juttatásoknál, addig hiába várjuk, hogy a hazai munkaerőpiac tartós torzulásai visszaszoruljanak. Ahogy akkor írtam: „Legelső jókívánságom tehát az új évre, hogy az adószerkezet átalakításának előkészítői és az e témában megnyilvánuló szakértők, döntéshozók belássák, miféle feszültségeket okoz ma a helytelenül elosztott adóterhelés, és milyen radikális mértékben javíthatja nem csupán a foglalkoztatottsági mutatókat, hanem egyáltalán a tartós munkavégzéshez való személyes hozzáállást, ha a munkaviszony jellegű tevékenységek adóztatása lényegesen kedvezőbbé válik nemcsak a mai viszonyokhoz képest, hanem minden más tevékenységhez hasonlítva is.” Eközben 2011-től ugyan óriási költségvetési áldozatok árán hazánkban is megjelenik az egykulcsos adózás, az említett torzulásokat azonban újra sikerült előállítani, mert a tartós munkaviszonyban szerzett jövedelem megint lényegesen kedvezőtlenebbül fog adózni, mint az úgynevezett önfoglalkoztatók keresménye, akiknek újra megéri csak a minimálbér után fizetni járulékaikat.

Az egyes ágazatokat, például a bankszektort terhelő különadókról már valamivel korábban, 2007 szeptemberében alkalmam nyílt leírni a véleményemet, valahogy így: „Egyre inkább jogos kérdésként merülhet fel azonban, hogy még ha a nyilvánossággal a legkönnyebben ez fogadtatható is el, mennyire ésszerű éppen a bankszektort sújtani újabb adóterhekkel […]. Nem kétséges ugyanis, hogy amíg ezen szektornak módjában áll a növekvő adóterhelést ügyfeleire hárítani, addig meg is fogja tenni, azaz bármiféle adóemelést végső soron a lakosság és a vállalkozások lehetnek kénytelenek viselni. Másrészről az is kevéssé vitatható, hogy gazdaságunk ezen szektora állt helyt leginkább a régiós versenyben, legnagyobb bankjaink lényegesen nagyobb lélekszámú országok szolgáltatóit is tartalmazó toplisták élén állnak. Így aztán hazánkban is ez a szektor az, amely már most is lényegesen nagyobb részt vállal a közteherviselésben, mint bárki más, csupán működésének hatékonysága és sikerei következtében is, amellett, hogy eleve másoknál több adónemben kénytelen adókötelezettségekkel számolni és költségvetési befizetéseket teljesíteni.

[…] Csak remélhető ezért, hogy a kiszivárgott adócsomagból megismert elképzelések még alapos szakmai vita tárgyát képezhetik, és az adóterhelés egyes adóalanyok közti megoszlása nem annak megfelelően alakul, hogy mely adózói kör képes kevésbé megvédeni magát a nyilvánosság előtt.”

Leginkább általános, a gazdaságpolitikai irányvonal összességét nyíltan bíráló írást viszont 2006 júniusában, lényegében a Gyurcsány-kormány megalakulását és főbb intézkedéseinek bejelentését követően vetettem papírra Költségvetési kiigazítások: egyensúly vagy növekedés címen. A cikk lényegét talán az alábbi idézetek foglalják össze a legjobban, érdekes módon számos ponton keményebben is kimondva a mostanság is hangoztatott kritikai észrevételeimet: „Az Új egyensúly programja a legnagyobb titokban, zárt ajtók mögött készült, még annyi szakmai egyeztetés sem előzte meg, amennyit korábban az adótörvények rendszeres éves módosításának menetében megszokhattunk. A program hét végére időzített bejelentésének menetét ugyancsak kommunikációs szempontok alakították, és a tényleges törvényjavaslat-csomag valós tartalmával megismerkedni és hatásait felmérni, értékelni már csak azt követően volt mód, hogy a kormány az előterjesztését a parlamentnek benyújtotta.

[…] Túl azon azonban, hogy a költségvetési egyensúly megteremtésében a kiadáscsökkentés helyett az adóbevételek növelésének jutott a fő szerep, úgy tűnik, mintha az is csak újabb adónemek bevezetésével, az adórendszer további bonyolításával és strukturális hibáinak, hiányosságainak tartósításával lenne elérhető. […] Nem könnyű mindazonáltal az intézkedéscsomag jelen állapotában annak veszélye nélkül észrevételeket vagy akár ésszerűnek tűnő módosítási javaslatokat tenni, hogy az ne tűnjön a stabilizációs szándék kritikájának és veszélyeztetésének. Az egyeztetésekből kizárt piaci szereplők reakciója ezért sokkal inkább saját üzleti döntéseikben érhető tetten, ezek nyomát rövid távon a részvény- és devizaárfolyamok mozgásában, később a beruházási kedv alakulásában, a gazdasági növekedés ütemében lehet majd felfedezni. Az effajta szótlan véleménynyilvánítást azonban tanácsos talán a hangos kritikánál is komolyabban venni.”