Választás EU-szemmel

Az európai uniós vélemény persze jellemzően inkább EU-tagok egyedi véleményét jelenti – legyen szó tagországi kormányokról, politikusokról vagy európai parlamenti tagokról, netán pártokról –, és szinte soha nincs szó az EU egészének hivatalos álláspontjáról. Ehhez ugyanis az kellene, hogy – többnyire az Európai Bizottság ajánlására – a tagországok együttese plenáris ülésen megvitasson egy nemzetállami eseményt, és annak kapcsán közösen fogadjanak el egy állásfoglalást. (Ez igaz az Európai Parlamentre is: az onnan érkező sok választási reakció mind egy-egy EP-párt vagy -politikus véleménye és nem a parlament egészéé.)

Nemzetállami választás két esetben válhatna formálisan is „EU-üggyé”: ha kétségek merülnének fel a választás tisztaságát illetően, vagy ha az új kormány politikája bizonyítható módon letérne az uniós alapszerződésekben rögzített közösségi normák és értékek útjáról. A magyarországi választások eddigi menete értelemszerűen távol áll bármelyik itteni „küszöbszinttől”. Marad az EU-ban jelen lévők egyedi véleményének a halmaza, amely tehát egyik esetben sem minősítendő át az unió egészének a hivatalos álláspontjává. Tekintve, hogy egy forduló még hátravan, ezek is inkább csak EP-körökben láttak eddig napvilágot, ahol a különböző pártcsaládok az ilyenkor megszokott módon siettek üdvözölni a számukra kedvező fejleményt: a Néppárt a Fidesz, a zöldek az LMP sikerét.

Ami ezenkívül intézményi és diplomáciai körökben elhangzik, az már csupán informális vélemény. Jellemzőjük, hogy nem annyira a kormányzati pártszín változására fogékonyak elsősorban, hanem arra, hogy mennyiben kínál tartós, stabil kormányzati feltételeket a végső eredmény. Önmagában az, hogy valamely pártcsalád látványosan kiszorul a hatalomból, nem újdonság az unióban. Néhány hónapja még nagyon sokan természetesnek tartották volna, hogy 12 év uralom után a brit Munkáspárt nemcsak vereséget fog szenvedni, de parlamenti részarányában is esetleg eljelentéktelenedik. Más kérdés, hogy ma már kevesebben biztosak az utóbbiban.

Uniós szinten ugyanis nem az az értékelések mércéje, hogy milyen ideológiai alapokról kormányoznak egy tagországot, hanem hogy ez a kormányzás stabil, kiszámítható, az uniós folyamatok egészében konstruktívan jelen lévő, vállalásait teljesítő, a kötelmeket végrehajtó partner-e. Ennyiből azt, hogy a minden jel szerint kényelmes többséggel induló magyar kormány vezetői lesznek eztán az európai színpad szereplői – 2011 első felében egyenesen vezénylői –, Brüsszelben a dolog természeténél fogva szívesen látják. A szélsőjobb parlamenti térnyerése ugyanakkor mindenkinek feltűnik, és sokakban aggodalmat is kelt (főként, hogy képviselőik eddigi EP-szereplése többnyire inkább okozott visszatetszést a nagy többség szemében). De persze ez is könnyen megszűnhet, ha bebizonyosodik, hogy jelenlétük nincs tényleges hatással sem kormányzati, sem társadalmi folyamatokra.

Nem titok ugyanakkor, hogy az előző Fidesz-kormány némely vezetői egyes (brüsszeli) körökben bizonyos előítéleteket is hagytak hátra – például nacionalizmusra, netán helyenként autoritásra való hajlamot vélelmezve esetükben –, amelyeket még el kell tudni bontani. Ehhez látni kell, hogy az uniós működési logika oly mértékig a kompromisszumépítés és a csapatjáték hagyományaiban gyökerezik, hogy – megint pártszínektől függetlenül – sokan legalábbis fenntartásokkal kezelnek mindent és mindenkit, aki vagy ami ezt látszólag nehezítheti. De erre mondják azt ma sokan Brüszszelben, hogy tipikusan ez az, amit például egy jól sikerült (magyar) EU-elnökség egy csapásra feledtethet. Milyen jó, hogy néhány hónap múlva esedékes.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője