Régi és szilárd konszenzus van arról, mi a baj Magyarország versenyképességével és mi a teendő. Barta Márton és Balás Gábor 2012-es tanulmánya a hazai gazdaságpolitikai gondolkozás részletes vizsgálatával tárja fel, mennyire egységes a helyzet megítélése. Eszerint a fő problémák a következők:
• ad hoc, kiszámíthatatlan és átláthatatlanul alakuló gazdaságpolitika,
• túl magas adók és adminisztrációs terhek,
• rossz és gyakran változó szabályozás,
• alacsony foglalkoztatottság és nem hatékony munkaerőpiac,
• elterjedt feketegazdaság és rossz adómorál,
• alacsony minőségű oktatás és szakképzés.
A régi térkép nem nagyon avult el. Néhány ponton persze komolyak a változások: időarányosan megvalósult a cél, hogy tíz év alatt egymillió új munkahely jöjjön létre (a foglalkoztatottak száma a 2010-es 3,7 millióról 2015-ben 4,18 millió volt). Csökkentek a munkát és a kisvállalkozásokat terhelő adók. Ugyancsak komoly lépések történtek a feketegazdaság visszaszorítása érdekében. A többi területen voltak próbálkozások, de nincsenek látható eredmények.
De miért is lenne változás, és mire lenne szükség ahhoz, hogy lehessen változás? A versenyképesség javításának eredményei sok kis szereplőnél szétszórtan jelentkeznek – hosszabb idő után, és csak akkor, ha sikerült a fennálló viszonyok haszonélvezőinek pozícióját megtörni. Megtapasztaltam ezt, amikor 2010 és 2012 között a vállalkozások adminisztrációját csökkentő Egyszerű Állam program kidolgozását irányítottam. Sok fát kivágtunk, de megakadtunk a dzsungelben. És ebben nincs semmi meglepő.
A hivataloknak, hatóságoknak az életösztön diktálja, hogy megakadályozzák hatásköreik nyírbálását. Minden erejüket, tudásukat latba vetve harcolnak pozíciójukért, amit a vállalkozókat pár óra felesleges vesződéstől megszabadítani kívánó szándék veszélyeztet. A bürokraták vára erősen védett, és kevés kincset rejt – ha nincs útban valami nagyobb cél felé, akkor nem éri meg az ostrom.
A kulcskérdés ez: mi az a nagyobb cél, ami mozgósíthat a versenyképességi akadályok lebontására. A vízió és az elkötelezettség nem ad elég muníciót. A hivatalba lépés tetterejét gyors tempóban felőrlik a válsághelyzetek, a pozíció- és forrásharcok, a megoldandó ügyek. A politikailag életképes cél mögött nyomás, fenyegetés vagy támogatás kell hogy legyen. Japán szuverenitása megvédése miatt indította el a Meidzsi-reformokat. A versenyképesség fogalmának karrierjét a japán térhódítástól való félelem indította el az USA-ban egy évszázaddal később.
A társadalmi, szellemi szférából sem érkeztek erős impulzusok a versenyképesség javításához. A válságból való kilábalással a jövedelmek jelentősen nőttek, a gazdaságpolitika irányával kapcsolatos átfogó javaslatok nem születtek. Jó ideje nincs olyan erő, amelynek fontos lenne a versenyképesség ügye.
Jó lenne, ha a vállalkozások bürokratikus terhei nem tennék ki a GDP 10 százalékát. Jó lenne, ha kisebb cégeink termelékenysége nem lenne 10 százalékkal alacsonyabb, mint a többi visegrádi országban. Ha ezen tudnánk változtatni, két-három ezermilliárd forinttal több jutna a vállalkozók és alkalmazottaik zsebébe. Gyorsabban nőne a gazdaság, érdemesebb lenne vállalkozni és beruházni Magyarországon. Kevesebben dolgoznának külföldön, kinőnénk az államadósságot, lenne forrás magasabb tanári és orvosi bérekre.
Tudjuk, hogy ott a kincs az erdőben, de nem tudjuk hogyan, merre induljunk, nem visz le a lábunk a megszokott ösvényről. Három dolog hiányzik ehhez.
Az egyik a valóság ismerete. A magyar gazdaság elemzése a nem működés és a lemaradás elemzése. A legtöbb kutatói erőfeszítés arra megy el, hogy megértsük a gazdaság problémáit és a gazdagabb országoktól való elmaradás okait. Kevés figyelmet fordítunk arra, hogyan is működnek vállalataink, hogyan hozzák döntéseiket vállalkozóink.
A második a siker lehetősége. Egy versenyképességi program lehetséges céljai, irányai – ahogy korábban láttuk – jó pár éve adottak. Ennél többre, a technikai és politikai megvalósíthatóság szempontjainak megfelelni képes javaslatokra van szükség. Javaslatokra, amelyek belátható távon képesek sikert elérni, képesek a támogatókat mozgósítani.
A harmadik pedig a versenyképesség szövetsége. A magyar gazdasági szféra képviselői nem kezdeményeznek, hanem reagálnak. Javaslataik sokszor szlogenszerűek vagy résztémák részkérdéseihez kapcsolódnak. Ritka, hogy egy cégvezető a személyes kapcsolatépítésnél többet várna attól, hogy egy vállalkozói kezdeményezéshez kapcsolódik. Márpedig ha a gazdasági szféra nem áll ki, akkor kevesen vállalják a versenyképesség magányos hőse szerepet.
Adódik ebből feladat bőven gazdaságpolitikusnak, vállalkozói szervezetnek, elemzőnek egyaránt. Feladat, amit más nem végez el helyettünk.
(Török Zoltán, Mellár Tamás és Szepesi Balázs után további közgazdászok és a kormányzat egyik képviselője mondja el véleményét hazánk versenyképességéről annak tükrében, hogy Magyarország a tavalyi 63. helyről a 69-re esett a Világgazdasági Fórum friss listáján.)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.