Különcködő flippergolyó

Ügyesen és büszkén viseli a Mini a tradíció olykor vaskosnak tűnő terhét. A tervezők és a stratégák jó irányba tolják a márka szekerét, bátran fejlesztenek, amire talán a tavaly novemberben debütáló Countryman második nemzedéke a legjobb példa. A generációváltás majdhogynem kategóriaugrást is jelent, hiszen a 2010-ben piacra dobott első Countrymanhez képest nem kevesebb, mint 20 centi a hossznövekedés. Ezzel máris rálicitál a prémiumszegmensben most szerepet vállaló Audi Q2-esre (4191 mm), ugyanakkor picivel rövidebb, mint az extravagáns vonalat képviselő Toyota C-HR (4360 mm).

Az új Countryman mellett állva nem érezni drámainak az arasznyi növekedést, a nóvum inkább a részletekben rejlik. Az első fényszórópár sutba dobja a kerek formát: a full LED-es technológiájú (opciós) lámpák már az elődnél is amolyan tojásdad alakot öltöttek, amit most a peremükön körbefutó fénykoszorú (mint a BMW „angyalszeme”) is hangsúlyoz. A frontrész mindemellett verziónként eltérő, a sima Cooper Countryman orra egyszerű, testvérei azonban markánsabb arc mögé bújnak, a csúcsot képviselő John Cooper Works pedig a fő lámpatestekben hordozza a többieknél alul elhelyezett ködfényszórókat. A lámpák hátul is újak, itt azonban már egységes a kép. Belül ismerős stílusvilág fogad, középen a nagy, kerek fejegységgel, ami a Mininél most először érintéssel is kezelhető.

Az első ülések nagyok és kényelmesek, s ugyanez elmondható a hátsó sor két szélső férőhelyéről is. Az evolúció mintegy 3 centi szélesség- és 7,5 centi tengelytáv-növekedést hozott, ami nagyvonalú váll- és lábteret garantál. A nyúlánkabb testből a csomagtér is bőven profitált, 220 literrel nőtt a térfogata.

A menetpróba ezúttal igazi ínyencséget tartogatott, mégpedig a jobbkormányos és számunkra fordított oldalirányú angliai közlekedés sajátosságát. Vezettem már a szigetországban és a világ néhány más „jobbos” országában, új típus kipróbálásakor azonban máshogy oszlik meg a figyelem. Egyrészt koncentrálni kell az itthoni beidegződések mellőzésére, ugyanakkor fel is kell térképezni a friss típust, megismerni annak alapvető tulajdonságait. Hogy egyszerűbb legyen az átállás, a szervezők első lépésként egy dagonyás erdei szakaszra kalauzoltak, mégpedig balkormányos Countrymannel. Az autó csúszkált ide-oda, flippergolyóként pattogott a mély keréknyomokban, de magabiztosan haladt előre. Az intelligens ALL4 összkerékhajtás tehát sikeresen vizsgázott – olyan terep volt ez, amire aligha vinné bárki is a Countrymanjét, hiszen ránézésre sokkal nehezebb volt, mint amilyennek végül bizonyult. Az oxfordi régió különösen keskeny, esőtől és ködtől nyálkás útjain aztán már jött az autentikus szereposztás, mégpedig kizárólag a benzines Cooper S változattal.

Finom kis motor ez, kiegészülve a nyolcfokozatú automatikus váltóval, 192 lóereje, 280 Nm-es nyomatéka és a fordulatszám emelkedésével párhuzamban egyre férfiasabbá váló hangja tempózásra csábít. Ha ezúttal nem is volt lehetőség atletikus kilométerekre, bizton állíthatom, hogy a sportosabb habitusú sofőrök sem csalódnak majd a Cooper S-ben. Alighanem a 2 literes dízelek (150 és 190 LE) is ügyes produkciót nyújtanak majd a Countrymanben, a hajtásláncok között pedig a plug-in hibrid és a vérmes JCW is masszív alternatívát képvisel. A leginkább feltűnő az volt, hogy a sok-sok változás dacára észrevétlenül Mini maradt, irányítása hasonlóan közvetlen, mint márkatársaié. A hossznövekedéstől nem kanyarodik darabosabban, nincs olyan érzése az embernek, hogy egy dobozt terelget az úton. Így is van ez jól, amit a mérnökök is biztosan szem előtt tartottak, hiszen micsoda baklövés lett volna, ha a Mini éppen a slágerkategóriás újdonsággal esik ki a szerepéből! Szerencsére nem így történt.