Használt ruhákkal kezdték, mára cégbirodalommá nőtte ki magát Romániában egy magyar családi vállalkozás

Amikor az interjú időpontját egyeztettük, épp egy rövid szabadságra készült, de említette, hogy közben részt vesz egy üzleti konferencián is Bukarestben, ahol például a Disney Studios egy korábbi, innovációért és kreativitásért felelős vezetőjének mesterkurzusán tanulhat. Mit tud a saját munkájában hasznosítani abból, amit ott hallott? 

Ezek az előadók a legaktuálisabb trendekről beszéltek – például a mesterséges intelligencia térhódításáról –, amelyeket ismerni elengedhetetlen a saját üzleti stratégiánk formálásához. A mesterkurzus témája a brainstorming módszertana volt. Ez arra próbált rávezetni minket, hogy bár az üzletembereket általában az érdekli a legjobban, hogy miként adhatnának el valamiből többet, de ez a kérdésfelvetés nem biztos, hogy a célnak megfelelő ötleteket hozza elő. Érdemes másképp megfogalmazni a kérdést magunknak és a munkatársainknak is, hogy az igazi választ megtalálhassuk. Ehhez rengeteg konkrét tippet kaptunk: hogyan buzdítsuk a csapatot, hogy írjuk fel az ötleteket – ezeket biztosan alkalmazni fogom.

Ön és a testvére már a második generációt képviseli a cég élén, hiszen az első vállalkozásukat az édesanyja, Székely Zsuzsa alapította, aki kémikusként első pillantásra nem az a kereskedő típus. 

Ő mindig is bátor és sokoldalú személyiség volt, aki a kilencvenes évek elején – amikor Erdélyben és Magyarországon is sok magánvállalkozás indult – érezte, hogy itt a pillanat, ki kell találni valamit. Ekkor a szüleim mindketten egy számítástechnikai kutatóintézetben dolgoztak, eredetileg anyukám valóban kémikus, és nincs kereskedő az őseink között. 

Az első nyáron egy autónyi ruhát egy iskolai osztálytermemben pakoltunk le, szortíroztunk, mostunk, vasaltunk, rendszereztünk. Anyukám a harmincas évei közepén járt ekkor, én tizenegy voltam, és rögtön belefolytam a munkába. Amikor kezdődött az iskola, és ki kellett pakolnunk az osztályteremből, a magyarfenesi takarító nénink ajánlotta fel, hogy folytassuk a pincéjében a munkát. Aztán idővel béreltünk egy kis magtárat, és elkezdtük egyre nagyobb mennyiségben feldolgozni a használt ruhát, így értelemszerűen egyre több hibás vagy szakadt darabbal találkoztunk. Arra gondoltunk, de jó lenne egy varrónő, hogy ezeket rendbe hozza, így indult a varrodánk: eleinte két, öt, majd tíz varrónővel. Egy adott pillanatban felvetődött, hogy a hozzánk került maradék méteráruból miért ne készülhetnének különféle lakberendezési tárgyak – kötények, kesztyűk, székpárnák... Ekkor már látszott, hogy a háztartási textilekre nagyon nagy az igény, hiszen Kolozsváron alig volt választék, ezért 1999-ben üzletet is nyitottunk. Később a textilek mellé behoztuk a kerámia- és üvegárut, a környező városok termékeit. Igazából akkoriban üres volt a piac, így szinte bármibe fogtak volna a szüleim, annak sikere lett volna. De egy idő után – amikor már több üzletet nyitottunk – a helyi gyárak nem tudták kiszolgálni a megnövekedett igényeinket, így elkezdtünk külföldi kiállításokra járni, illetve Ázsia felé kacsingatni. 

Persze közben nemzetközileg jegyzett, tőkeerős versenytársak jelentek meg a piacon, meghatározó döntésünk volt, hogy nem bonyolódunk velük árversenybe.
Az édesanyja hatvannyolc évesen még dolgozik?

Igen, rájött, hogy neki nem megy az otthonülés, és szerintem ez hihetetlen jó döntés. Pont a hétvégi előadók egyike, egy édesanyámmal egyidős hölgy a London Business Schooltól említette, hogy hetvenöt éves korunk előtt ne is gondoljunk arra, hogy nyugdíjba megyünk, így folyamatosan frissen kell tartanunk az agyunkat, újat tanulni, felfedezni, mert ez másképp nem megy. Anyukám szíve csücske a használtruha-részlegünk, az üzemben napi húsz tonna, főleg Svájcból és Németországból importált ruhát válogatunk szét, úgyhogy ezt a területet a mai napig ő viszi. De a Covid-járvány alatt egy farmot is indított, ahol nyolc tehénnel sajtműhelyt üzemeltet. A használtruha kiskereskedelmi részét a testvérem vezeti, ez harminc eladási pont koordinálását jelenti. A saját üzleteink mellett az Auchannal állunk partneri szerződésben, ahol az új ruhák helyett már a környezettudatosság jegyében, harmadik éve használt ruhát árusítanak.

Belenőni egy családi vállalkozásba kényszer és ajándék is lehet – önnek mennyire komfortos az, hogy ma cégvezető?

Egy ponton egyértelművé vált, hogy külkereskedelmet fogok tanulni, illetve, hogy a testvéremet a divat érdekli, engem a lakberendezés, így nem veszünk össze az üzletágakon. Mindketten dolgoztunk mindkét területen, közben mindketten szültünk három-három gyereket, felváltva segítettünk, ahol éppen szükség volt ránk. 

Szerencsére a hat unoka is érdeklődik az üzlet iránt. Korábban szívesen címkéztek a raktárban, most már tizennégy-tizenhat évesen izgalmasabb munkát szeretnének vállalni: beállni eladóként, vagy a közösségi oldalainkat kezelni – ezt még ki kell találnunk.

Milyen nehézségekkel járt Romániában egy magyar céget beindítani? 

Ami úgy tűnt, hogy megnehezíti a dolgunkat, az végülis az előnyünkre vált, ugyanis 

Emiatt egyértelmű volt, hogy nálunk a könyvelés, a munkaügyi papírok és minden dokumentáció tökéletesen naprakész, pontos. Következetességre szoktatott ez a kihívás, ami egyben az erősségünkké vált. Részben az országon belüli egykori akadályok miatt szívesen nyitottunk külföldi partnerek, például Magyarország felé is, mert ez az egyszerűbb utat jelentette.

Mi az, ami egyértelműen önhöz köthető az cégben?

A Nobilacasa brand kollekcióinak kialakítása, illetve az üzletek enteriőrjének kitalálása. Húsz éve még utazni kellett ahhoz, hogy megtanuljuk a termékelhelyezés trükkjeit. Németországba, Ausztriába sokat jártunk üzleti ügyben, hiszen nemzetközi szinten ismert és elismert márkákkal is dolgozunk, így onnan hoztam a tippeket. De ha ma Olasz- vagy Franciaországban járok, akkor is megnézem az összes lakberendezési üzletet, és tanulok. Szerintem a telefonomban ilyen fotókból van a legtöbb.

Céljuk, hogy ne csak külföldi forrásokból vásárolt lakberendezési termékeket áruljanak, hanem helyi termelők, manufaktúrák tárgyait forgalmazzák?

Igen, de nemcsak a manufaktúrákat vonjuk be, hanem a helyi – gyulafehérvári, segesvári – porcelán- vagy textilgyárakat is. A kézműves termelők nem tudnak nagyobb mennyiséget előállítani, ezeket csak néhány kolozsvári üzletünkben tudjuk megjeleníteni, de az is nagy öröm számomra. A gyárak viszont ma már nyitottabbak az együttműködésre, így velük saját dizájnon is dolgozunk – 

A termékeink húsz-harminc százaléka saját fejlesztésű, a helyi igényekre adaptált. Az évi háromezer termékünkből ezer újdonság, tehát folyamatosan kísérletezünk, figyeljük, melyik irányt fejlesszük, melyiket építsük el.
Egy korábbi interjúban említette, hogy cégen belül hangsúlyozottan figyelnek a tudásmegosztásra, mert rájöttek, hogy azzal nincsenek előbbre, ha eltitkolják egymás elől a kudarcaikat vagy a sikereiket. Ez miként működik a gyakorlatban?

Egyrészt a cégcsoportunkon belül a különböző egységek vezetői havonta találkoznak, és ismertetik az eredményeiket, céljaikat, problémáikat. Különböző impulzusok érnek, más területeken dolgozunk, ezért az is nagyon hasznos, hogy rálátunk egy másik szegmensre. Ugyanakkor bizonyos piaci tendenciák, dinamikák azonosak, így érkezhetnek olyan ötletek, megoldások az egyik vállalkozástól, amelyek hasznosak a másiknak, és akár alkalmazhatja is azokat. Másrészt mentorprogramokban ugyancsak részt veszek, azaz nemrég indult cégek tulajdonosaival is szívesen megosztom a tapasztalataimat.

A gyerekeket milyen szinten vonják be az üzletbe, hogy készítik fel őket arra, hogy tisztában legyenek azzal, mit örökölnek?

Egy családi vacsora vagy utazás során is hallják, miről beszélgetünk, mit tapasztalunk, hogyan gondolkozunk, bár a munkát igyekszünk a férjemmel, aki egyben a főnököm, az irodában hagyni. Épp ezért kialakult egy tradíciónk: amint egy gyerek a családban betölti a tizennegyedik életévét, meghívjuk egy bemutatóra. 

De beszélünk arról is, melyik területen mihez kell érteni, milyen fizetéssel lehet számolni, ha az érdekelné. Eddig három ilyen gyűlés volt, de a nagyok már kérik, hogy legyen féléves follow-up, hogy még többet tudjanak, hiszen közelednek a döntéshez, hogy merre tanuljanak tovább. Az újonc általában csak hallgat, de az idősebbek, akik szintén ott lehetnek, már hihetetlen sokat kérdeznek. Szerintünk ez nagyon hasznos, mert bevonódnak, de nincs ott a kényszer, hogy muszáj részt vállalniuk a cégben, inkább az lenne a cél, hogy tudatos döntést tudjanak majd hozni ezzel kapcsolatban. Mivel ők az örökösök, mindenképp érteniük kell a cégcsoport jelentőségét, működését.
Mi az, amit a legkevésbé, és amit a legjobban szeret a munkájában? 

A legjobban az árubeszerzést szeretem. Vásárokra járni, kiválogatni a termékeket, és megrendelni. 

Ez az, amit a legkevésbé érzek magamhoz közel, de rádöbbentem, hogy itt az idő ezen változtatni, és megszeretni ezt is, mert nagy kihívások elé állítanak minket az utóbbi két évben a pénzügyek. Az energiaválság és az infláció miatt tizennyolc százalékkal esett a forgalmunk, a költségeink ellenben nőttek.
Vezetőként mi most a legnagyobb kihívása?

Úgy megszorítani a kiadásainkat, hogy ne csak a túlélésre játsszunk. Tavaly a hatékonyságról sokat tanultunk. Az üzleteinkben eddig akár 7-8, most 2-3 vagy maximum 3-4 eladó van, de az irodában, a raktárban is kevesebben dolgoznak. Érdekes, hogy a hangulat jobb lett, és a produktivitás is a maximumon fut. Két üzletet bezártunk, nem az első, és nem az utolsó alkalom volt, hogy meg kellett hoznunk ezt a döntést. Beszereztünk egy új készletkezelő szoftvert, így nem áll a pénzünk elfekvő készletekben, de a toptermékek mindig elérhetők – ez nagyon nagy segítség. 

ami értéket ad hozzá a céghez, és pluszforgalmat generál. Fedezzük fel magunkat újra a megváltozott piaci környezetben! Pár napja már gondolkodom azon, hogy lehetne ezt megvalósítani.

A Mendola Group éves árbevétele 50 millió euró, 450 alkalmazottat foglalkoztatnak.

A Nobilacasa – Románia 14 városában 18 üzlettel van jelen, emellett webshopot is működtet – éves árbevétele 8 millió euró, 140 alkalmazottal.