TGM: Bauer nemes megszállottságát sokra tartom

Másrészt meg természetesnek is tartom, hiszen itt alapkérdésekről van szó, ez pedig indokolja a szenvedély föllobbanását. Hiszen itt egyrészt világnézeti alapelvekről, másrészt a haza sorsáról van szó, s mindkettő fontosabb, mint az udvariasság. Nem titok, hogy az én politikai álláspontom sokkal közelebb áll a Róna Péteréhez, mint a Bauer Tamáséhoz, bár Róna Péter filozófiája és kitüntetett hagyománya nem azonos az enyémmel, noha az ő világszemlélete is ismerős és rokonszenves nekem, forrásaival magam is sok időt töltöttem.

Róna Pétert én egyszer korábban „az utolsó humanista nagypolgárnak” neveztem, akire talán egyedül illik ma Magyarországon a „baloldali liberális” kifejezés: Róna a klasszikus szabadelvűség szocializmus felé hajló változatát képviseli, itt olyan nagyszerű ősei vannak, mint Eötvös József és John Stuart Mill. Bauer Tamás pedig – akivel szinte semmiben nem értek egyet – személyes jó barátom, akinek a nemes politikai megszállottságát sokra tartom, s aki az Országgyűlés egyik legkiemelkedőbb képviselője volt, amit nem illik elfelejteni – fogalmaz a filozófus a Népszavában.

Bauer Tamás a szociáldemokrácia elhíresült „két árulását” veszi szemügyre: az egyik a szociáldemokrácia bűnrészessége az első világháború kirobbantásában, a másik pedig a szociáldemokrácia lemondása a kapitalizmus meghaladásáról (az SPD Bad Godesberg-i határozata, a Labour Party alapokmánya köztulajdont követelő negyedik cikkelyének, a híres Clause 4-nak a módosítása stb.). Bauer professzor az elsőt maga is elveti (mert a nacionalizmust lát benne), a másodikat – a kapitalizmushoz való megtérést – viszont helyesli.

Ez a kiváló politikai gondolkodóhoz, a közgazdaság tudósához nem illő módon fölületes ötlet. Ugyanis a két árulás szorosan összefügg egymással, amit egyébként mind Rosa Luxemburg, mind Lenin előre látott. A szociáldemokrácia a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején arra építette a stratégiáját, hogy a szervezettség megnövelésével, az osztályöntudat racionális formába öntésével, a sztrájk és a sztrájkfenyegetés révén megnövelt társadalmi súlyával tetemesen megemelheti a munkások életszínvonalát, kifejlesztheti műveltségüket, megjavíthatja munkakörülményeiket, a munkaidő rövidítésével emberibb életet teremthet nekik – ennek révén pedig létrehozhatja a munkásosztály saját intézményeit a társadalombiztosítástól a szocialista proletársajtóig, a munkásotthonokig, a munkás testedző egyletekeig, és főleg: a szocialista tömegpártig.

Ez a párt pedig – mivel a nép többségének érdekeit képviseli versenytárs nélkül – előbb-utóbb megszerzi a parlamenti többséget, átveszi a hatalmat, és békés úton tér rá a szocialista rendszer bevezetésére. Így hát a fő harc az általános, egyenlő, titkos és közvetlen szavazati jog kivívásaáért folyik, amely alkalmat teremt majd a proletár többség demokratikus hatalomátvételére.

Ez köztudomásúlag illúziónak bizonyult, mert szubjektív tudomása ellenére a szociáldemokrácia (szakszervezetek + párt + társadalombiztosítási pénztárak + munkásszövetkezetek) nem volt más, mint munkaerőkartell. A munkaerő a kapitalizmusban áru lévén, a dolgozóknak érdekük, hogy ezt az árut magas monopolárakon adják el, s ez meg is történt. Így lett a munkásoknak fürdőszobájuk, himlőoltásuk, váltóruhájuk, szabadidejük. Igen ám, csakhogy a munkaerőkartell is kartell: a munkások ily módon érdekeltek lettek abban, hogy a vevő – „a tőke” – haszonhoz jusson, prosperáljon, versenyképes legyen, s így képessé váljék a reálbérek folytonos emelésére, a szociális szolgáltatások bővítésére, a munkaidő csökkentésére, a foglakoztatási arányok javítására. Más szóval, a szociáldemokrácia sikere érdekeltté tette a szociáldemokrácia „ügyfeleit” (klienseit), azaz tagjait, választóit, aktivistáit, funkcionáriusait, saját értelmiségét a kapitalizmus sikerében.