Hatalmas Hantaï-művel sokkol a bevállalós művészeti intézmény, a HAB

Egy kortárs galéria és egy állami múzeum között hol helyezné el a HAB-ot?

A múzeumoktól abban különbözik, hogy a kiállításaink ingyenesen látogathatók – két és fél hónap alatt 6263-an látták az előző tárlatunkat, ami lenyűgöző szám az intézmény léptékéhez mérten. Egy kortárs galéria fő profilja pedig az, hogy műalkotásokat adjon el, a műtárgypiacra dolgozzon. Mi eladással nem foglalkozunk, de az MBH Bank gyűjteményét kezeljük. 

mert Magyarország nem áll túl jól ezen a területen. Az MBH gyűjteményét nem a mi intézményünkben tárolják, viszont mi forgatjuk a műtárgyakat, és kiállításokra ajánljuk ki. Reményeink szerint jövő évtől el is kezdhetünk tárlatokat szervezni a gyűjtemény köré, de nem itt, hanem társintézményekben. 

Miért nem jelenik meg itt is a ’90-es évek óta épülő, korábbi MKB-gyűjtemény, amely most egyébként a bank épületének tereit díszíti?

Mert a HAB missziója, hogy dinamikus, kortárs fókuszú hely legyen, azaz friss, progresszív tematika szerinti anyagokat mutasson be – ez annak is köszönhető, hogy az MBH Bank számára kiemelten fontos a mai, fiatal művészgeneráció támogatása, így a HAB ezt a küldetést igyekszik szolgálni. Ezt a gyűjteményi kollekcióból azonban – bármennyire is gazdag – nem tudnánk megoldani, és nem szeretnénk keretek közé szorítani magunkat. 

Például a Teremtés című kiállításunkon régi korok mestereit hoztuk össze kortárs alkotásokkal: viszonylag ritkán látunk Magyarországon egy Dürer-metszetet egy Szűcs Attila-kép mellé komponálva. 

Mi alapján választják ki a kiállítások témáját?

A 2024-es kiállításainkra kész koncepciókkal kerestek meg minket a meghívott kurátorok. Rieder Gábor művészettörténész rendezi majd a tavaszi kiállításunkat, amely egy Fajó–Vasarely-show lesz, a nyári anyag pedig a mámor kérdését dolgozza fel a magyar művészetben, ezt Révész Emese rendezi – mindkettejüknek régóta dédelgetett témája kerül terítékre. 

Olyan alkotókat, akiket kisebb vagy kereskedelmi alapú intézmények nem állítanának ki, mert nem kötődik hozzájuk direkt üzleti érdekük, a múzeumok számára pedig nem feltétlenül passzolnak a tematikába, viszont kulcsfontosságú alkotók. Ezért érkezett a Teremtés-kiállításra az amerikai fotóművész, Philip-Lorca diCorcia is, aki olyan volumenű művész, mint Robert Capa volt. Fajó Jánost és Victor Vasarelyt nem kell magyarázni, mindkettő szenzációs, hát még együtt. Az Új Kezdet című, most látható kiállításunkat Gulyás Gábor kurátor rendezte, és többek között Kicsiny Balázs, Maurer Dóra, Bukta Imre, Kis Varsó, Moholy-Nagy László, Gulácsy Lajos, Kondor Béla, Hantaï Simon, Gerhard Richter, Joseph Beuys, valamint Damien Hirst műveit tartalmazza – az összes alkotás az Antal–Lusztig-gyűjteményből, az egyik legnagyobb magyarországi képzőművészeti magángyűjteményből érkezett. 

Az ismert műgyűjtőt, Antal Pétert nehéz rávenni, hogy kölcsönözzön egy kiállításra műveket?

Abszolút együttműködő volt, de Péter nagyon megnézi, hova ad kölcsön. Bejárta a helyszínt, átbeszélte a koncepciót a kurátorral, és ez alapján döntött. 

A banki gyűjteményépítést milyen elvek mentén végzik?

Ez egy 260 darabos gyűjtemény, amelynek vannak csodálatos műtárgyai, de nem biztos, hogy mindegyiknek itt van a legjobb helye. Klasszikus és romantikus alkotókat ugyanúgy szeretnénk bent tartani, mint a szintén meglévő, nagyon erős modernista vonal alkotásait, majd kortárs irányba mozdulnánk el – magyar és nemzetközi művészektől egyaránt vásárolva. Úgy gondoljuk, hogy ha egy gyűjtemény külföldi alkotóktól vásárol, azzal felhívja a nemzetközi szcéna figyelmét az országra, azaz nagymértékben segíti a magyar művészek pozicionálását, ami az MBH Bank művészettámogató tevékenységének egyik sarokpontját képezi. Az anyagban vannak „lyukak” is, ezeket pedig szeretnénk betölteni, meghatározni, mi az, ami hiányzik, és utána azt lehetőség szerint megvásárolni. 

A Magyar Nemzeti Bank művészeti gyűjteményétől miben fog különbözni az MBH Banké? 

Elképesztően izgalmas az MNB munkája, óriási léptékben építik a gyűjteményt, és szerintem jól pozicionálják, illetve népszerűsítik is az anyagot. Mi biztosan kevesebb alkotást fogunk vásárolni, és nem szeretnénk, ha műfajok vagy médiumok által behatárolt lenne a gyűjtemény. Festménydomináns most a kollekció, de úgy gondolom, hogy érdemes lenne grafikákat, szobrokat, videókat, fotókat, textilmunkákat vagy vegyes technikákat használó alkotásokat is vásárolni. Egy igazán diverz és úttörő portfólió áll közel a bank brandjéhez, amely hidat képez a régi és új alkotások között. 

A bank felől mi az elvárás a HAB-bal kapcsolatban?

Szeretnék, hogy ez egy sikeres intézmény legyen, amely beépül a város szövetébe, kulturálisan jegyzett és látogatott, hozzájárul a művészet támogatásához és terjesztéséhez, valamint a banki munkavállalók számára is állandó kulturális szabadidős helyszínként szolgál – erősítve ezzel az ott dolgozók művészet iránti elköteleződését is. Egy dinamikus helyet szeretnénk működtetni, amely a látogatók és a művészek felé egyaránt nyitott, és sokat ad. 

A hazai művészeket mivel tudják „megkínálni”?

Egyrészt az alagsorban működő grafikai műhelyünk abszolút hiánypótló a szcénában. Nemcsak grafikusok, hanem más képzőművészeti területen dolgozó alkotók is jelentkeznek, hogy a hagyományos sokszorosítótechnikákkal dolgozhassanak, azaz szitázhassanak, ahogy Fajó János vagy Victor Vasarely tette. Egy jó grafikai műhelyt berendezni és fenntartani is nagy költség, hiszen az üzemeltetése egy teljes embert kíván. Másrészt rezidenciaprogramot is indítottunk, amelynek keretében határainkon kívül élő akár magyar, akár külföldi művészek számára biztosítunk itt a házban hat hétre egy apartmant, illetve műteremmel és anyagköltséggel is segítjük azt, aki elnyeri a részvételt a programban. Tavaly Vámos János volt a rezidensünk, aki a hat hét leteltével egy nagyméretű diptichon alkotást hagyott itt, amellyel a banki gyűjtemény bővült. Támogatást írtunk ki 35 év feletti művészeknek, tavaly pedig roma alkotóknak. Ott az volt az érdekesség, hogy a pályamű mellett egy eseményt is létre kellett hoznia a nyertesnek, aki ebben az esetben Ferkovics József volt, és egy gyönyörű kulturális estet szervezett a Szentandrássy István Roma Művészeti Galériában. Ezzel arra szerettük volna ösztönözni a művészeket, hogy ne csak alkossanak, és várják, hogy a gyűjtő majd besétál a műtermükbe, hanem 

Például azzal, hogy szerveznek egy kiállításmegnyitót vagy egy minifesztivált, amelyeken keresztül bevonzható az érdeklődő. 

Az, hogy nyílt egy étterem-kávézó is az épületben, ma már egy művészeti tér mellett elengedhetetlen, mert segíti is, hogy a városlakók számoljanak a hellyel?

Az az érdekes, hogy mi is azt hittük, hogy elsősorban egy ebéd, egy uzsonna mellé nézik majd meg a kiállításokat, de 

De tény, hogy építi egymást a két funkció, szerintem rossz időben sokkal szívesebben indul el valaki egy tárlatra, ha tudja, hogy utána ott ihat akár egy meleg teát. 

Az önéletrajzát olvasva, adódik a kérdés, hogy miért Dél-Afrikában tanult művészettörténetet.

Tizenkilenc évesen költöztem ki, épp akkor, a kilencvenes évek végén alakították át az egész egyetem edukációs stratégiáját egy progresszív brit modell alapján. Az első művészettörténet-óránk témája a velencei biennálé volt: mi látható ott éppen, egyáltalán, mi az a kortárs galéria, ki az a Damien Hirst… Innen indultunk, nem az ókori Rómától. 

Minden tárgyat tematikusan tanultunk, például a művészet és politika témakörben foglalkoztunk az ókori Rómával, de az absztrakt expresszionizmussal is. Mindenhez hozzávették az afrikai művészet odaillő fejezetét, tehát kiléptek abból az Európa-központúságból, amelyben budapesti lányként én is felnőttem. Hazatérve dolgoztam kurátorként, műkritikusként, és a Leiden Egyetemen végeztem a PhD-képzést. Tizenhét évig tanítottam az International Business Schoolban, a művészetmenedzsment tanszék alapítói között lehettem. Ezért is fontos számomra, hogy művészeti oktatással a HAB is foglalkozzon, gyerekek és felnőttek felé, elméleti és gyakorlati formában egyaránt.