A hétvégi G7-csúcson az ukrán elnök energikus, mindenkivel párbeszédet kezdeményező magatartásával, no meg a G7-ek európai NATO-tagjainak hathatós nyomásával hozták össze a csúcs talán legfontosabb eseményét. Rábírták az óvatos amerikai elnököt: járuljon hozzá, hogy szövetségesei modern harci gépeket adhassanak Ukrajnának.
Fotó: Ali _Cobanoglu
Biden beadta a derekát, ám hozzájárulása néhány, a biztonságot, a helyzet ellenőrzését előmozdító csapdát rejt. Ezek a következők: a Fehér Ház ura csak az ukrán pilóták képzéséhez járult hozzá „akár 4. generációs vadászgépeken”. Másodszor: ennek a képzésnek az eredményétől teszi függővé, hogy megadja-e az engedélyt a gépek – elsősorban az F-16-osok – harci bevetésére Ukrajnában. Harmadszor: az USA, az F-16-osok gyártója egyelőre nem kötelezte el magát ilyen gépek szállítására. Negyedszer: nem ismertek az ügylet dimenziói. Nem tudjuk, hogy hány gépet kaphat Kijev. Negyven-ötven F-16-osról hallani, amelyek zömét a holland légierő 2024-ben leselejtezésre kerülő F-16-osai adnák.
Vörös vonalak
Annyi bizonyos, hogy újabb „vörös vonalat” lépnek át az F-16-osokra vonatkozó szállítási tervekkel. Ám ma már szinte senki sem beszél a korábban felállított „vörös vonalakról”, a konfliktust kordában tartó, korlátozó, át nem léphető határokról. Ez a helyzet bizonyos mértékig emlékeztet a 2014–2022 február 24. közötti állapotra, az akkori „vörös vonalak” semmibevételére – amely végül is az oroszországi támadóerő által az ukrán államhatárok átlépésében, Kijev megtámadásában csúcsosodott ki. Moszkvai indoklás szerint ez az oroszországi érveket, érdekeket semmibe vevő, átlépő nyugati hozzáállás – és a Donbászban folyó rejtett háború sűrűsödött be nyolc év alatt úgy, hogy Vlagyimir Putyin Ukrajna megtámadásához folyamodott. Kijevben, a NATO- és az EU-fővárosokban természetesen visszautasították Moszkva érvelését.
Kérdések és kétségek
A helyzet ismeretében számos kérdés vetődhet fel. Például: mi történhet, ha – részben – nyugati, NATO-pilóták vezethetik a megtámadott ukrán kormányerők által ellenőrzött területek felett bevetendő nyugati harci gépeket? Hasonló helyzetre voltak történelmi példák, amikor az egyik vagy mindkét hadviselő fél hivatalosan nem publikált segítséget vesz igénybe. Ilyen történt a koreai háború idején, amikor
szovjet pilóták vezették az észak-koreai MiG harci gépeket,
mert Moszkva nem ismerte el az ENSZ Biztonsági Tanácsa döntését, hogy ENSZ-parancsnokság alatt működő nemzetközi fegyveres koalíció verje vissza az észak-koreai agresszorokat. A koreai ENSZ-misszió gyakorlatilag az amerikai hadsereg műveletévé alakult át (1950–1953). Ebben közrejátszott – és egyben a jelenlegi Tajvan-válságot is bizonyos mértékig magyarázza –, hogy az ENSZ 1971 októberéig Tajvant ismerte el Kína törvényes – egyetlen – képviselőjének.
Vagy Vietnámban a hatvanas években, amikor a szovjeteket, sőt az NDK-s német pilóták mellett még a magyarokat is meggyanúsították, hogy észak-vietnámi felségjelű MiG-eket vezettek az északot rendszeresen bombázó amerikai B-52-esek, F-105-ösök és a velük repülő kísérő vadászok, az F-4-es Phantomok ellen. Ami nem volt igaz, viszont
az észak-vietnámi földi légvédelmi rakétás egységek irányítói között akadtak magyar tisztek is.
