Kína, a gazdasági ellentmondások országa

A tankönyv szerint a fiskális politikának akkor van értelme, ha a hosszú távon fenntartható, stabil gazdasági növekedési pályát célozza, illetve az ezen történő billegéseket kisimítja. Egy pillanatra tekintsünk el a rövid távú politikai érdekektől, illetve az ezekből fakadó gazdasági döntésektől. Ebben az esetben egy alapjáraton semleges, avagy inkább kontraciklikus gazdaságpolitikát feltételezhetünk, azaz visszaesés idején inkább nyomják a gázt és nagyobb a költségvetés, míg fellendülés idején behúzzák a féket és hűtik a gazdaságot. Ennek elméleti eredménye egy kiegyensúlyozott növekedés, illetve egy olyan államháztartás, amely akkor stimulál, azaz költekezik, amikor szükség van rá a reálgazdaságban, és akkor fékez, vagyis adóztat, amikor erre több tere van. Kína kivétel lenne?

Ha elméleti vizekre evezünk…

A fiskális politikától függetlenül – mandátumtól függően – elmondhatjuk, hogy a monetáris politika emellett az árstabilitást, illetve a pénzpiacok egészséges működését is célozza, ami párosulhat olyan reálgazdasági célkitűzésekkel, mint a teljes foglalkoztatottság elérése, pontosabban, a munkanélküliségi ráta hosszú távú természetes rátájának fenntartása. Ugyan a jegybank és a fiskális döntéshozók egymástól függetlenül működnek, a nap végén ugyanazért a gazdaságért felelősek, így akkor tudja a dolgát jól tenni az egyik, ha így tesz a másik is. A két gazdaságpolitikai szerv más és más dilemmákkal, optimalizálási kérdésekkel küzd, aminek eredménye, hogy egyik döntése vezethet a másik intézmény cselekedetéhez. Ezek általában valamilyen gazdasági sokk bekövetkezése esetén történhetnek meg, ha feltételezzük, hogy sokkok hiányában a gazdaság egyensúlyban van.

Ha egy kicsit mélyebbre megyünk a monetáris politikán belül, akkor érdemes egy jól ismert modellhez nyúlnunk, hogy kontextusba helyezzünk néhány eseményt. Az úgynevezett trilemma, avagy a „lehetetlen hármasság” problémája azt feltételezi, hogy a gazdasági döntéshozóknak három fontos tényezőre van befolyásuk, de ezek közül egyszerre csak kettőre. Az első ilyen pont 

• az önálló monetáris politika, azaz a kamatpolitika, 
• a második a devizaárfolyam, 
• a harmadik pedig a tőkeáramlás. 

A feltételezés az, hogy egy gazdaság ezek közül egyszerre csak kettőt tud befolyásolni, a harmadikat mindenképpen a piac fogja meghatározni. Így például, ha egy gazdaságnak van önálló kamatpolitikája – jegybanki függetlenség –, és szabad tőkeáramlást szeretne, akkor a devizaárfolyamot nem tudja meghatározni, azaz szabad árfolyamrendszer van. A legtöbb gazdaság ezt az utat választja, de nem kell messze menünk ahhoz, hogy másik példát találjunk. Az eurózónában egyfajta kötött árfolyamrendszer valósul meg, hiszen a többi euróalapú gazdasággal gyakorlatilag egy 1:1 arányú árfolyamrendszer működik, ennek érdekében azonban a jegybanki függetlenséget feladják a tagországok, és az Európai Központi Bank működik központi bankként, miközben szabad tőkeáramlás valósul meg. Ez a modell a későbbiekben lesz érdekes.

Ha egy kicsit kevésbé elméleti vizekre evezünk, akkor általánosságban elmondható, hogy egy olyan tekintélyalapú, erősen centralizált politikai rendszerben, mint a Kínai Népköztársaság, ahol évtizedeken keresztül két számjegyű növekedést tapasztalhattak az emberek nem megengedhető egy komolyabb gazdasági lassulás, hiszen az politikai arcvesztés lenne. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a kommunista rendszer célja a gondoskodó állam létrehozása, ahol, ha mindenki dolgozik, akkor soha nem kell aggódnia a megélhetése, lakhatása és megtakarításai miatt. Ellenkező esetben jogosan merül fel a kérdés, hogy ha ezeknek a hiányát tapasztalja a nép, akkor miért van centralizált vezetés, amely egy társadalmi kompromisszumra épül. Természetesen más politikai és gazdaságpolitikai vezetéseknek is a fellendülés elérése a céljuk, de klasszikus gazdasági modellekből kiindulva minden gazdasági szereplő tisztában van azzal, hogy a cél nem garantál semmit, így piaci alapon is magyarázható egy esetleges visszaesés, eltekintve annak mértékétől. 

A nagy trilemma Kínában is kísért

Ha visszatérünk a hármas problémánkhoz, és Kínára nézünk, akkor a következő képet kapjuk. Alapvetően önállóan működő kamatpolitika valósul meg szabad tőkeáramlás mellett. Az utóbbi kiemelten fontos, hiszen a tőkeáramlás az egyik alapja a kínai gazdasági növekedésnek. Ez azonban nehezen hozható párhuzamba: látszólag adottak a körülmények a szabad tőkeáramláshoz, azonban a politikai vezetés a gyakorlatban nem igazán engedhet meg kiáramlást, hiszen az a gazdasági teljesítmény visszaeséséhez vezethet. 

Mindezek értelmében, ugyan ránézésre a kínai gazdaságpolitika beleillik a hármasság problémájába, ám a valóság inkább úgy néz ki, hogy törekednek ezen tényezők körül mindhármat dominálni a gazdasági növekedés érdekében. Ez azonban azzal jár, hogy időről időre be kell avatkozniuk a piaci folyamatokba, azaz például le kell értékelniük a devizájukat annak érdekében, hogy továbbra is attraktív tőkebefektetési célpont legyen Kína, és tovább növekedjen a beáramlás, azaz a gazdasági növekedés. 

Ennek oka, hogy a tőkebeáramlás alapvetően felértékeli a devizát, ennek eredményeként csökken az exportőrök profitja, és növekedik az importőröké, vagyis változik a külkereskedelmi dinamika, szűkül a külkereskedelmi többlet. Minden más változatlansága mellett egy ilyen beállítottságú gazdaságnak folyamatosan azon kell dolgoznia, hogy míg a monetáris politikán keresztül biztosítja a költségvetés finanszírozását, és a szabad tőkeáramlásra törekszik, addig a devizapiaci folyamatokkal szembemenve kell lavíroznia a kellően attraktív reálhozam és a tőkebeáramlás támogatása között. Itt újabb ellentétbe botlunk, hiszen míg a növekedés megkívánja a deviza nem túl nagy mértékű erősödését vagy éppen gyengülését, addig a költségvetés finanszírozásához szükség van a kellően magas kamatszintre. 

Ha az adatokra nézünk, akkor alapjáraton egy szélesedő folyófizetési mérleget láthatunk, azonban fontos kiemelni, hogy miközben az export hatalmas mértékben növekedett, addig az import jóval elmaradt az elemzői várakozásoktól. Míg az előbbi kiemelkedő idei teljesítménye sokak szerint a Trump-kormány által megígért vámoknak köszönhető, hiszen elindult egyfajta felhalmozás a gazdasági szereplők részéről, addig hosszabb távon tekintve komoly szerepe van a kínaiak exportorientált berendezkedésének. Az importoldali stagnálás gyengélkedő belső keresletről árulkodik, amelyet jól tükröz a Consumer Confidence Index történelmi mélypontja, illetve az évek óta fennálló defláció is. A defláció, azaz a fogyasztói árak csökkenése veszélyes lehet, hiszen csökkentheti a vállalati profitokat, ami egy öngerjesztő folyamat is lehet: a csökkenő kereslet mellett nincs tér a béremelésre – habár infláció hiányában a bérnyomás is alacsony –, csökkenhet a foglalkoztatottság, csökkenhet a teljesítmény. 

De a háromszög melyik oldalán helyezkedik el Kína?

Mindezek fényében elgondolkodtató, hogy a Kínai Népköztársaság valójában melyik oldalán helyezkedik el ennek a háromszögnek. Kérdéses, hogy valóban érvényesül-e a piaci alapú devizaárfolyam, vagy sokkal inkább a monetáris politikát áldozzák be annak érdekében, hogy kellően attraktív tőkebefektetési célpont maradjon az ország, illetve továbbra is versenyképes legyen a kínai export a devizaárfolyamon keresztül. Az elmúlt hónapokban bemutatott gazdasági stimulusok valamelyest beleillenek ebbe az elképzelésbe. Ezen intézkedések elsősorban a hitelpiac felpörgetését, így a gazdasági növekedés fellendítését célozták. A többletlikviditás, amely a kínai gazdaságot érte az elmúlt időszakban, újra attraktívvá tette a tőkepiaci befektetők számára a részvénypiacot, bár nem tartósan, miközben újabb lendületet adtak a lakáspiaci keresletnek is. 

Kérdéses, hogy ezen intézkedések közép- és hosszú távon milyen eredményekhez vezetnek, habár itt emlékeztetném az olvasót a cikk elején található politikai kitérőre. A kínai politikai berendezkedés mindaddig működhet, ameddig képesek biztosítani, vagy legalábbis fenntartani a növekedés és a biztonság látszatát, hiszen elméleti szinten ezzel tartoznak a lakosságnak, akik az önállóságról lemondva kiegyeznek a rendszerrel. Véleményem szerint a közeljövőben számos olyan intézkedést láthatunk, amelyek elsősorban a belső fogyasztás helyreállítását célozzák, azonban a költségvetés, illetve a jegybank szuverenitásának kárára fognak menni, így egyre nehezebbé téve az adósság finanszírozását.