20 év múlva újabb "nyugdíjasrobbanás" jön

– Ez az év komoly változást hozott a hazai nyugdíj-biztosítási piacon, hiszen a magán-nyugdíjpénztári pillér gyakorlatilag megszűnt. Ez mennyiben változtatta meg a magánszemélyek hozzáállását az öngondoskodással kapcsolatban?
– A nyugdíjkérdésben Magyarországon mintha feltámadtak volna az állami gondoskodás mindenhatóságához tapadó korábbi illúzióink, hiszen többségünk a nyugdíj és az állami juttatás közé lényegében egyenlőségjelet tesz: úgy kezeljük az állami nyugdíjrendszerbe történő visszasodródásunkat, mintha ezzel óriási teher esett volna le a vállunkról, és egy csapásra rendbe is jött volna a nyugdíjhelyzetünk. Az öngondoskodás különböző formái a biztosítók által kínált üzleti nyugdíjbiztosításoktól a nyugdíj-előtakarékossági vagy a tartós befektetési számlákig korábban is meglehetősen mérsékelt érdeklődést váltottak ki, s úgy tűnik, hogy most még inkább kényelmesen hátradől mindenki a karosszékében. Ez azonban súlyos önbecsapás. A felosztó-kirovó öregségi nyugdíjrendszer ugyanis a hoszszú távú generációközi bizalomra épül: a mindenkori aktív rétegek (a járulékfizető korosztályok) aktuális befizetéseiből fedezik a mindenkori nyugdíjas korosztá-lyok nyugellátását.

Ám mind több a nyugdíjas, miközben egyre kevesebb gyerek születik, tehát egyre kevesebb embernek kell mind több inaktív személy nyugdíját fedeznie. A helyzetet súlyosbítja, hogy az élőmunkát terhelő változatlanul magas járulékok miatt sokan továbbra sem a teljes jövedelmük után adóznak, ez jelentősen mérsékli a befizetéseket. S miután egyre kevesebbet kell mind többfelé osztani, folyamatosan kisebb lehet a porció. Köztudott, hogy a nyugdíjakat csak részben fedezték a járulékbevételek, emiatt azokat az államnak rendszeresen ki kellett egészítenie (részben éppen a magánpénztárakba fizetett tagdíjak járulékcsökkentő hatása miatt). Ennek a kiegészítésnek az egyik fedezetét most ideiglenesen megteremti ugyan a visszaállamosított magánpénztári vagyon, emellett a járulékbevételek is nőnek a magánpénztári tagdíjak első pillérbe történő visszairányításával, a nyugdíjkassza deficitje azonban drámai gyorsasággal újratermelődik, amint megkezdődik a Ratkó-korosztály tömegeinek nyugdíjba vonulása a következő években. Ráadásul a kormány bejelentette, hogy elképzeléseik szerint a jövőben az állami nyugdíjalap nem fizethet több nyugdíjat, mint amennyire fedezetet teremt a beszedett nyugdíjjárulék. Éppen ezért várható, hogy a következő néhány nyugdíjas-generáció életében akár drasztikusan is csökken a nyugdíjuk értéke. Jelenleg a nyugdíjak átlagosan az utolsó nettó jövedelem közel 70 százalékára rúgnak, ám a jövőben ez nagyon nagy valószínűséggel erőteljesen visszazuhanhat.

Mindeközben az időskori kiadások nem fognak csökkenni; egyrészt a modern fogyasztóként nyugdíjba vonulók nem szeretnének majd önként lemondani a megszokott életnívójukról, másrészt életkoruk előrehaladtával kénytelenek lesznek tudomásul venni az egészségügyi kiadásaik nyomasztó növekedését, harmadrészt szembesülnek azzal a ténnyel, hogy az időskorban várható élettartamok szakadatlan hosszabbodásával egyre hosszabb ideig kell majd fenntartaniuk magukat. Nem igazán értettük még meg, mivel jár az, hogy férfiként átlagosan 15-16, nőként 20-21 évig élünk majd nyugdíjasként. Egy-két éven belül még világosabban rajzolódhat ki a probléma, hiszen tömegesen megjelennek a Ratkó-korosztályok első nyugdíjasai, s ez már a közeli jövőben is komoly nyomást jelenthet a rendszerben. 2030-ban pedig újabb „nyugdíjasrobbanás” következik be, a mostani negyven év körüli korosztály – a ratkósok gyermekei, vagyis a gyeskorszakosok – ugyanis akkor közel egymillióval dobják meg a nyugdíjasok számát. Mögöttük azonban a magyar történelem legkisebb létszámú korosztályai árválkodnak – nekik kellene kitermelniük a nyugdíjastömegek ellátásához szükséges fedezetet...

– Mind többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több járadékot. Ám úgy tűnik, hogy ezt a problémát mintha elhessegetnék az emberek, mondván: ez még odébb van…
– Azt tapasztalom, hogy a jelen idő fogyasztói zárványában élünk. Az Európai Unió új tagállamaira különösen jellemző, hogy az emberek célja az azonnali fogyasztói kielégülés, akár eladósodás árán is. A hosszú távú pénzügyi tervezés még nem vált divattá, titokban sem szégyelli magát azért még senki, mert nincs nyugdíjstratégiája. Az angolszász világban kifejezetten lúzernek tekintik azt, aki nem teszi félre a nettó jövedelme legalább 20-30 százalékát a nyugdíjára – Magyarországon sokszor ennek pont a fordítottja igaz. Nem láttuk még be, hogy a nyugdíjtőke megteremtése annál könnyebb, minél korábban kezdjük és minél következetesebben tartjuk magunkat a befektetési tervünkhöz. Ez végtelenül egyszerű matematika, ám az emberek a jövőbeli állami nyugdíjuk értéke és biztonsága felett gyülekező fekete fellegekről egyszerűen nem vesznek tudomást. Önmagunktól nem akarunk jövőbeli összefüggésekben gondolkodni, mert kognitív korlátaink gátolják a majdan elkerülhetetlenül bekövetkező veszélyek – így például az öregedés – érzékelését. Így ma is a „carpe diem”, azaz a „ragadd meg a mai napot” szemlélete hódít nálunk (is).

– Komoly társadalmi változást okozhat, hogy az idős emberek egyre inkább többségbe kerülnek a fiatalokkal szemben. Ennek következtében milyen mértékben kell átértékelni az „öreg” fogalmát?
– Az egyik legalapvetőbb kérdésnek tartom, hogy meghatározzuk: mi is a nyugdíjas? Eltartandó generációs tehertétel vagy időskori méltóságot vásárolt jogosult? Gazdasági versenyképességet rontó vagy társadalmi életképességet javító tényező? Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a XXI. században a nyugdíjas-társadalom – különösen a hatvan-hetven évesek korosztálya, akik e társadalom legnagyobb tömegét alkotják – már nem olyan, mint ötven, s különösen nem olyan, mint száz évvel ezelőtt. A mai és a jövőbeni nyugdíjasok évről évre növekvő létszámú közösségei a nyugdíjazásukat követően hosszú évekig egészségesek, erőteljesek, miközben összes emberi energiájuknak csak elenyésző töredékét tudják alkalmazni: a „többségi” társadalom, azaz a fiatalabb korosztályok (különösen az eltartó korú generációk) ugyanis passzív, eltartandó „kisebbségként” tekintenek rájuk. Gazdasági nehézségek idején különösen felerősödnek ezek a tendenciák. Ez vészesen komoly probléma.

– Ön szerint mikor ébredhet rá a lakosság arra, hogy a „lakoma ma – böjt holnap” helyett inkább a „böjt ma – lakoma holnap” utat kövesse? A nyugdíjbiztosítások terén milyen irányba mozdulhat el az értékesítési filozófia?
– Magánszemélyekként általában nem tudjuk, mi az, ami valóban számít majd az életünk alkonyán, egyszerűen azért, mert magunktól nem gondolunk rá. A kihagyott lehetőségeket utólag már nem tudjuk bepótolni – nem lehet tíz év múlva ismétlést kérni a nyugdíjba vonulásra. Illúzióink rabjaiként magunktól a legtöbb esetben képtelenek vagyunk időben megalkotni nyugdíjtőke-teremtési tervünket. Szomorú tény ugyanis, hogy egyedül nem megy a saját jövőnk pénzügyi megtervezése. Ezért van szükségünk mindannyiunknak egy felkészült pénzügyi tanácsadóra, aki a szó legszorosabb értelmében életmentő szolgáltatást nyújthat nekünk. Hiszen ténylegesen élet és halál kérdését döntheti el hetvenéves korunkban, hogy lesz-e pénzünk egy drága műtétre vagy egy külföldi gyógykezelésre...