Ezért lenne nagy gond a jegybanki függetlenség megszűnése

Jerome Powell Fed-elnöktől a kamatdöntést követő sajtótájékoztatón egy újságíró azt kérdezte, mit szól Donald Trump republikánus elnökjelölt azon tervéről, mely szerint megválasztása esetén a volt elnök bele kívánna szólni a tőle papíron és gyakorlatban is független jegybank döntéseibe. Powell nagyon diplomatikusan fogalmazott: a Fednek az árstabilitással és az inflációval kell foglalkoznia, nem pedig az aktuális politikai vezetés céljainak egyengetésével, ha pedig egy elnök módosíthatná a monetáris pályát, a kamatpolitika könnyedén a politika játékszerévé válhatna – ez pedig végső soron senkinek nem lenne jó.

A világ legnagyobb hatalmú monetáris politikai vezetője ennél mélyebben már nem fejtette ki gondolatmenetét, az a jelenség azonban, amelyre Powell utalt, mégis megér egy kisebb magyarázatot. Ez ugyanis a politikai gazdaságtan egyik legnagyobb alapvetését tudja maga mögött: a politikai üzleti ciklusok (political business cycles) papíron minden kétséget kizáróan nem bizonyított, de megfigyelések szerint egyértelműen létező jelenségét.

Mik azok a politikai üzleti ciklusok, amelyekre Powell a beszédében utalt?

A politikai üzleti ciklusok lényege röviden és tömören annyi, hogy mivel az emberek többsége a zsebe telítettsége alapján húzza be az X-et, mikor a választások során az urnához járul, minden éppen hatalmon lévő politikai szereplőnek, kormánynak az a célja, hogy javítsa a szavazópolgárok életminőségét röviddel azelőtt, hogy elindulnának élni a demokrácia adta jogaikkal. A mindenkori kormányok ezt alapvetően két úton tudják elérni, amelyeken adott esetben akár párhuzamosan is elindulhatnak: 

Ezt az expanzív fiskális politikát a gyakorlatban sokan ingyenpénznek tekintik, és végső soron az is, aminek érződik: egy olyan extra juttatás a kormányzat részéről, amelynek a választópolgár örül, örömét pedig a kormányzat várakozása szerint egy a kormánypártra leadott vokssal hálálja meg. A stratégia működik, a vele élő kormányzatok sokszor elcsípik általa az újabb terminust, fenntarthatónak azonban még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető – ha az volna, akkor ez lenne az általános fiskális politika világszerte, nem pedig az adókkal tarkított, sokszor sok fronton spórolni kényszerülő berendezkedés, amit a világ bármely táján magunk is megfigyelhetünk.

Végső soron ugyanis egyetlen kormány sem azért adóztat, mert ez a szíve vágya, hanem azért, mert muszáj neki bevételt szereznie, hogy kiadásokat igénylő céljait valóra tudja váltani: fenntartsa az egészségügyet, az oktatási rendszert, és persze saját bürokráciáját is.

Miért lenne gond, ha Trump beleszólhatna a monetáris politikába is?

A pénzügyi rendszerbe vetett hit alapvető megingatásán túl azért, mert míg a jelenlegi helyzetben egy adott kormányzat csak saját költségvetési politikáját tudja felhasználni kvázi a szavazatok megvásárlására, addig a Trump által felvázolt szisztémában ezen céljait a monetáris politika eszköztárán keresztül is egyengetni tudná – ennek pedig katasztrofális következményei lehetnének. 

Nézzünk egy példát a jelenlegi rendszerben: adott egy választás előtt álló kormány, amely a szavazópolgárok terheinek csökkentése érdekében a szavazás előtt megvágja az adókat, és még valamilyen egyszeri extra kifizetést is megindít a lakosság felé. Ez normál esetben megnöveli az embereknél lévő pénz összegét, akik hirtelen jött gazdagságukat látva költekezni kezdenek. Ez növeli a boltok forgalmát, felfelé tolja el a kereslet-kínálat egyensúlyát, ami az árak növekedését eredményezi – a pénzromlás megugrását látva a jegybank lép, akár kamatemeléssel, akár csak azzal fenyegető kommunikációt kezdeményez, ami ideális esetben lehűti a kedélyeket, és ismét az egyensúly felé, azaz lefelé indítja meg az inflációs folyamatokat. 

A likviditás megnő, a költekezés beindul, az infláció nő – a politikai befolyás viszont nem engedi fellépni a jegybankot, 

• a pénzromlás mértéke így tovább nő, 
• az árak tovább emelkednek, 
• és mire lefut a választás, egy olyan magas inflációval sújtott országban élnek a választók, melyet előbb-utóbb muszáj lesz letörni. 

Az utóbb pedig jó eséllyel a választást követő hetekben el is következik majd: elérkezik a kényszerű, és elkésettsége miatt  a korábban szükségesnél sokkal nagyobb kamatemelés, ami megakasztja a gazdaságot, munkanélküliséget szül, letaglózza az emberek életminőségét, és végül, de nem utolsósorban a fiskális és monetáris politika kiszámíthatatlanságát látva rontja az ország kockázati felárait a nemzetközi piacokon is. 

A kormány így csak drágábban jut hitelhez, magasabb hozamot kell kínálnia a kötvénybefektetőinek, hogy azok megvegyék adósságát, így végső soron saját anyagi helyzetét is drasztikusan rontja, ami a csökkenő bevételek miatt végül a fiskális kiadások kényszerű csökkentését hozza magával, ami az oktatás és az egészségügy minőségének romlását indítja el, és azoknak okozza a legnagyobb fájdalmat, akik a leginkább ki vannak szolgáltatva a szociális ellátórendszer kegyeinek.

Azt pedig ugyan nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a fenti pesszimista folyamat minden egyes ország esetében tízből tízszer lejátszódna, de ebben az esetben minden bizonnyal kijelenthető: igenis jobb félni, mint megijedni – hagyjuk csak a monetáris politikát a jegybankárokra.