Az anticiklikus fiskális politika korlátai

Először is a tények. Szemben azzal a véleménnyel, amelyet a megszorítás- kontra növekedéspártiak vitáiból az utóbbiak képviselnek, Magyarország nem megy szembe a (kelet-)európai trenddel akkor, amikor a válság következményeit nem csillapítja pótlólagos költségvetési intézkedésekkel. Az Európai Bizottság által június végén kiadott Public Finances in EMU–2009 című jelentésben tíz ország szerepel a 27 tagállamból, amely az idén gyakorlatilag nem alkalmaz külön fiskális ösztönzőket a gazdaság élénkítésére, jövőre pedig tizenketten tartózkodnak ettől. Szinte mindegyikük a 2004-ben csatlakozott új tagországok közül kerül ki, amelyek közül egyébként csak a nagyobb belső piacú Lengyelország, valamint a fejlettebb Csehország és Szlovénia alkalmazott anticiklikus politikát (a prociklikus – ebben az esetben megszorító – lépések nagyságáról nincs kimutatás). Az Európai Unióban egyébként 2009-ben átlagosan a GDP 1,1, jövőre 0,7 százalékát költik élénkítésre a kormányok, az idén a legtöbbet Spanyolország (2,3 százalék), 2010-ben pedig Ausztria (1,8).

A statisztikák inkább csak azokat lephetik meg, akik még mindig úgy gondolják, hogy a Magyarországhoz hasonlóan kis belső

piaccal, nyitott gazdasággal rendelkező és jelentős külső finanszírozásra szoruló feltörekvő országok kormányai megengedhetik maguknak a nagyobb, fejlettebb és/vagy a jobb időkben takarékosabb államok fiskális lazítását. A kételkedők meggyőzéséhez hozzásegíthet az a friss elemzés is, amelyet az Osztrák Nemzeti Bank (ÖNB) elemzője, Markus Eller írt az intézmény legutóbbi kiadványában (Focus on European Economic Integration – Q2/09).

A szerző először azt vizsgálja, hogy az úgynevezett automatikus stabilizátorok mekkora szerepet játszanak a tíz közép- és délkelet-európai országban az euróövezethez képest. Ezek a válság idején egyrészt automatikusan csökkentik az adóterhet a kisebb adóalap következtében, másrészt a GDP-hez képest növelik a kiadásokat (segélyek, nyugdíjak, közszolgáltatások stb.). Mivel 2008-ban a tíz országban – Magyarország kivételével – jóval az eurózóna 46 százalékos átlaga alatt volt az államháztartási kiadások aránya a GDP-hez viszonyítva, az automatikus stabilizátorok szerepe is mérsékeltebb. A tanulmány ugyanakkor megjegyzi, hogy a felzárkózó országokban jóval magasabb az olyan infrastrukturális kiadások aránya, amelyek „ellenállóbbak” a válsággal szemben. A költségvetési bevételek és kiadások rugalmasságát vizsgálva arra az eredményre jut, hogy a GDP egyszázalékos csökkenése átlagosan 0,37 százalékponttal növeli a GDP-arányos költségvetési hiányt a tíz országban (Magyarországon 0,47 százalékponttal), szemben az eurózóna 0,49 százalékpontos átlagával.

Ha az automatikus stabilizátorok hatása kisebb, az elvileg azt indokolná, hogy az adott kormányok pótlólagos (úgynevezett diszkrecionális) lazítást hajtsanak végre a visszaesés kisimítására. Ha a tíz ország eladósodottságát nézzük, akkor erre mozgásterük is lenne, hiszen a GDP-hez viszonyított bruttó államadósságuk 2008-ban csak a fele volt az euróövezet 68 százalékos átlagának (itt megint kivétel Magyarország a maga 72 százalékával). Ráadásul 2002–03 óta ezekben az államokban az államháztartások helyzete – legalábbis a főmutatót illetően – javult. Mi akkor a baj?

Az osztrák kutató szerint a GDP-arányos deficitek csökkenése az említett időszakban nem a szigorú gazdálkodásnak volt köszönhető, hanem a gazdasági növekedés megugrásának. A ciklikusan kiigazított elsődleges egyenlegek vizsgálatából ugyanis kiderül, hogy az országok többsége a konjunkturális szempontból nem semleges években – tehát, amikor az aktuális és a potenciális GDP-változás számottevően eltér egymástól – többnyire prociklikus fiskális politikát alkalmazott: azaz lassuláskor szigorított, fellendüléskor pedig enyhített. Érdemes megjegyezni, hogy Eller számításai szerint Magyarország Bulgária után a második legkevésbé prociklikus politikát folytató ország volt 2000 és 2008 között, bár a szerző elismeri a potenciális GDP számításával kapcsolatos bizonytalanságokat.

A fellendülés éveiben elszalasztott lehetőség a takarékosabb költségvetésre most beszűkíti a mozgásteret a fiskális enyhítésre – mutat rá a tanulmány. Másrészt az ilyen akciókhoz a jelenlegi helyzetben – amikor még a fennálló adósság piaci újrafinanszírozása is nehézségekbe ütközik – eleve nehéz forrást találni, különösen, hogy a befektetők negatívan ítélik meg az adott országok költségvetési expanzióját.

Végül az elemzés szerint a fiskális élénkítés hatásfoka is erősen kétséges az országcsoportban. Minél kisebb ugyanis egy gazdaság, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a belé öntött pénz az importon keresztül kiszivárog. Ráadásul válság idején az ilyen ösztönzők egy része a megtakarításokban csapódik le, és nem növeli a keresletet. A szerző ugyanakkor egy OECD-tanulmányra is hivatkozik, amely szerint az úgynevezett multiplikátorhatás nem különbözik lényegesen a négy kelet-európai OECD-tagállamban a nyugat-európai mértéktől (de elmarad a japán vagy az amerikai szinttől). E szerint a kormányzati beruházások egyszázalékos növelése 0,7 százalékkal emeli a GDP-t Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban (csakúgy, mint például Ausztriában), míg Lengyelországban ez a mutató 0,8 százalék (mint Németországban).

Akárhogy is van, a korábbi évek eladósodása miatt Magyarország jó ideig csak álmodozhat a keynesi recept alkalmazásáról.