Csakazértis és kamikaze mentalitás - Lassan fél éves a kormány

A finoman szólva nem túl konzultatív jogalkotási stílushoz talán az is hozzájárul, hogy az új kormány egészen más gazdasági-pénzügyi-költségvetési feltételek között láthatott munkához, mint amilyeneket még a választások idején is reméltek.

A magánnyugdíjpénztárak körüli vita nem az első olyan helyzet, amikor a kabinet – Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter vezetésével – amúgy helyeselhető, de legalábbis számos ponton jogosnak tűnő átalakításokat úgy kommunikál és vezényel le, hogy attól még a téma iránt közömbösek zsebében is kinyílik a bicska. Nem tudom, belső kormányzati körökben mikor került szóba a második pillér megbolygatása, de egy háromezer milliárd forintot és hárommillió szavazót érintő témának talán érdemes lett volna úgy nekiveselkedni, hogy ne minden kormányzati lépésből a rögtönzés és az elkeseredett „csakazértis” mentalitás sugározzon. Talán a valóságtól nem túl távoli feltételezés, hogy a kormány a kérdésben eddig kapott pofonok hatására jutott el oda, amit minden további nélkül a magánnyugdíjpénztárak államosításának és a jelenlegi kasszatagok zsarolásának lehet nevezni.

Kezdődött az egész a kasszák okozta hiány és adósság elszámolhatóságára irányuló brüsszeli kezdeményezés bukásával, amire válaszul megszületett a visszalépés lehetővé tétele és a járulékok 14 hónapos átirányítása, aztán, úgy tűnik, nem volt megállás a lejtőn, és a kabinet egyazon lendülettel fel is számolja az egész szisztémát. Nem törődvén azzal, hogy a tetemes állami bevétel a brüsszeli szabályok szerint jó eséllyel egészen másképpen lesz elszámolható, mint azt a kormány tervezi. Ezen a ponton vagy azt kell feltételeznünk, hogy a kormány nincs tisztában az uniós államháztartási szabályokkal, vagy azt, hogy az amúgy tetemes költségvetési bevétel már-már mellékessé vált az utóbbi hetekben minden bajok forrásává kikiáltott nyugdíjkasszák felszámolása mellett. És éppen ez az a „hűbelebalázs” mentalitás, ami egy kevés befolyással bíró ellenzéki párttól akár még jó néven is vehető, egy gyakorlatilag teljes körű hatalommal rendelkező kormánytól azonban nem valami előnyös. Ugyanez a lelkület érezhető a 98 százalékos különadó végigerőltetése és az Alkotmánybíróság megtámadása, vagy a Költségvetési Tanács elleni hadjárat esetén is.

„Az utóbbi nyolc év a Fideszre is rányomta a bélyegét” – mondta még a választások idején Pokorni Zoltán, de nem hittük, hogy ennyire igazat beszél. Ehhez a „kamikázé-mentalitáshoz” járul még egy olyan, sokszor meglehetősen faramuci és a világot csak egy igen sajátos szemszögből látni és láttatni képes kommunikáció, amivel a kabinet végképp eléri, hogy a támogatásra érdemes és valóban előremutató gazdasági kezdeményezések is sokakban igen negatív érzéseket keltsenek. Visszatérve a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos vitához: számomra rejtély, hogy amikor komoly érvek hozhatók fel a második pillér működése ellen, mégis mi viszi rá a kormányzatot arra, hogy ezek helyett a „nyugdíjtőzsdézés” színvonalán beszéljen a témáról. Ráadásul, ha az ezáltal okozott kockázatokat és bizonytalanságokat is figyelembe vesszük, ez a háromezer milliárd forintos kis kormányzati manőver szerintem van olyan súlyú ügy, hogy „az emberek” – akikről ugyebár ez az egész Nemzeti Együttműködés Rendszere szól - tiszta beszédet érdemelnének.

Hogy a magánnyugdíjpénztárak létezése miatt a nyugdíjkasszát évi 360-380 milliárd forintnyi adóbevétellel kell aládúcolni, ma már köztudott tény; ahogy az is, a második pillér jelentősen hozzájárul az államadósság magas szintjéhez. Túlzás lenne azt állítani, hogy mindezek alapján az egyetlen lehetőség a kasszák felszámolása. De mindenképpen jobb hivatkozási alapot jelentenének a kormányzati célkitűzésekhez, mint amilyen kijelentésekkel nap, mint nap találkozunk.

Nem túl szimpatikus megközelítés többek között az, hogy a 24 százalékos nyugdíjjárulék átalakításával támasztott nyilvánvaló kényszerhelyzetet Matolcsy György a szabad választás lehetőségének, az egyéni megtakarítások visszaterelését pedig a nyugdíjak megmentésének nevezi. Vagy az, hogy a köztudottan hosszú távú fenntarthatósági kihívásokkal küszködő állami nyugdíjszisztémát az egyetlen biztos időskori gondoskodási formának állítja be.

Talán túl hirtelen érték a nagy álmokat szövő kabinetet a kormányzással, annak valós, és meglehetősen nehéz körülményeivel kapcsolatos tények. Csak remélni lehet, hogy a közelgő ünnepek alatt tudatosul a kormánytagokban az, hogy immár valóban ők irányítják az ország sorsát, és felhatalmazásuk birtokában sokkal inkább valódi együttműködésre kellene törekedniük minden érintettel, semmint újabb és újabb offenzívákat indítani egyes kiszemelt ágazatok, gazdasági szereplők ellen. A baj ugyanis nem a kormány lendületével vagy a kitűzött célokkal, sokszor még csak nem is az eszközökkel, hanem azok ultimátum-szerű, az eddigi szokásjogot vagy alkotmányos biztosítékokat is felrúgó tálalásával és megvalósításával van.