Jurisics is odaadná a várát, ha végre tudná hajtani Orbán tervét

Minden bizonnyal maga Jurisics Miklós, a magyar hadtörténet egyik legnagyobb bravúrját végrehajtó várkapitány is odaadná legféltettebb birtokát, az 1532-es ostrom hősies visszaveréséért kapott Kőszeget annak, aki végre tudja hajtani a miniszterelnök által a napokban kilátásba helyezett terveket. Az Orbán Viktor által a hétvégén éppen Kőszegen, valamint a szomszédos Bükön kitűzött célok megvalósítása ugyanis legalább akkora, ha nem nagyobb fegyvertényt jelentene, mint hétszáz várvédővel letörni a kor legerősebb hadseregével felvonuló törökök százszoros túlerejét.

Éppen Jurisics példája mutatja meg, hogy lehetetlennek tűnő feladatokat is véghez lehet vinni, mégis indokolt némi szkepticizmus akkor, amikor a miniszterelnök „egy-két év alatt” szeretne a jelenlegi közel négymillió munkavállaló és adófizető helyett 5–5,5 milliót elérni. A miniszterelnöki beszédben ugyan a két kategória, azaz a foglalkoztatotti létszám és az adózó halmaza összemosódik, mégis nehezen képzelhető el, hogy Orbán Viktor komolyan gondolja, amit mond.

Újabb adófizetők bevonása látszólag egyszerű politikai döntés eredménye, ám erősen kérdéses, hogy lehet-e ilyen rövid idő alatt ilyen nagy mértékben fehéríteni a gazdaságot, és teljesen irreálisnak tűnik az is, hogy különböző társadalmi csoportokat, például a nyugdíjasokat egyik pillanatról a másikra adófizetővé lehetne tenni. Míg a fenti szcenárió, vagyis az adózók körének ilyen bővítése döntően inkább politikai következménnyel járna – méghozzá katasztrofális következményekkel –, a foglalkoztatás növelése ilyen ütemben, ilyen rövid idő alatt nem több, mint puszta vágyálom.

Tegyük hozzá rögtön: Orbánnak tökéletesen igaza van, Magyarországnak nem csak a növekedéshez, de már a biztos stabilitáshoz is jóval több aktív dolgozóra, adófizetőre lenne szüksége. Az aktivitás egyébként vitathatatlanul kívánatos erősödését azonban sem puszta adminisztrációs eszközökkel, sem a kétharmad erejével nem lehet elérni, pláne nem egy-két év alatt.

A kormány persze eddig is tett lépéseket a foglalkoztatás növelése érdekében. A munkajog teljes újraalkotása ugyan parázs vitákat váltott ki, de a végső formájában elfogadott törvény minden kellemetlensége ellenére tartalmaz legalább egy-két olyan elemet, amelyről a véleményformáló erővel bíró szereplők is elismerik: adott esetben kedvezhet a foglalkoztatás bővülésének. Sokkal egyértelműbb a munkahelyvédelmi akcióterv kedvező fogadtatása, amely célzott és nagyarányú támogatások sorát helyezi kilátásba a fiatalokat, kismamákat, időseket vagy szakképzetleneket és tartós munkanélkülieket alkalmazni hajlandó munkaadóknak. A célzott támogatásokról ráadásul vannak már pozitív tapasztalatok, igaz, recessziós környezetben ez sem tűnik megoldásnak.

Mert a recesszió mára nem félelem, hanem tény. A csökkenő belső fogyasztással és az egyre erőtlenebbül húzó exporttal könyörtelenül együtt jár a zsugorodó gazdaság, és jelentős fékező erővel bírnak a bizonytalanságot erősítő intézkedések, a hirtelen megszaporodó kisebb-nagyobb adók is. Nincs megrendelés, nincs bővülés, nincs munka, csak az egyre elviselhetetlenebb költségek. A lefulladó gazdaság újbóli beindításához hosszan tartó és fáradhatatlan kurblizás kell, legyen a szándék bármilyen jó, puszta szóval nem lehet gazdasági növekedést teremteni.

Amit ma a kormány mindenképp megtehet, az a közmunka felpörgetése, aminek kétségkívül van ugyan szociális jelentősége, a valódi gazdasághoz, értékteremtéshez és pláne a versenyképességhez azonban nincs sok köze. Hogy mi kellene az aktivitás igazi növekedéséhez, azt talán nem is olyan nehéz körülírni: hiteles gazdaságpolitika, kiszámíthatóság, vállalkozásbarát lépések, tőkevonzó képesség, kitartás és még egy kis hadiszerencse, amely a némethon felőli megrendelések formájában érkezhetne. A várvédők lelkesedése kevés.

Az aktivitást a kétharmad erejével nem lehet fokozni.