Árszintezés számok beiktatásával

Az európai periféria lakói bizonyára égnek a vágytól, hogy a termodinamika törvényei érvényesüljenek végre a gazdasági életben is. Vannak ugyanis, akik úgy látják: az uniós csatlakozás konvergenciát hozott, például az „árszintekét”. Az elgondolás szerint az eltérő hevületű árakat is tartalmazó tartályok között az uniós csatlakozást követően szabaddá vált a mozgás, „elindult az árszint-konvergencia”. A természeti törvények hasonlatára támaszkodó érvelés szerint a magyar, a lengyel, cseh árszint körülbelül harmada volt a németének, ám az egybenyitás után meglódultak az árak.

Az eszmefuttatás érdekfeszítő, de adós marad a meghatározással: mit is kellene „árszint” alatt érteni? Szabatos ismertetés híján a tudományok hívei találgatásokra vannak utalva. A gazdasági életben az egzakt tudományok kísérleteit statisztikai megfigyelések helyettesítik. Az árak esetében „tartályok” helyett „kosarakat” használva; a javak és szolgáltatások kavargásából kiemelve egy jókora (de nem teljes) szeletet. Az összehasonlíthatóság végett a kosár tartalmát, vagyis az egyes tételeket rögzítik, a benne szereplő tételeket a tényleges fogyasztást megközelíteni igyekezve eltérő súlyokkal látják el: hiába magas a bútorok „árszintje”, és alacsony a kenyéré, a napi betevőből több fogy – az élelmiszerek aránya jelentékeny lesz.

Ha viszont az árszint az, amit az inflációt mérő fogyasztói árindex szokott kifejezni, akkor a „német” egybevetése a magyarral, lengyellel, csehvel nem igazán szerencsés. A „gazdagabb” országokban 2004 után a fogyasztói árak valóban enyhébb emelkedést mutattak, mint az újonnan csatlakozottakban, ám az index náluk sem 2005-ben, sem az azt követő két évben nem produkált ugrásszerű növekedést. Sőt, a magyar érték a csatlakozást követő évben 6,8-ről 3,5 százalékra mérséklődött, míg a cseh 2,6-ről 1,6-re, a lengyel pedig 3,6-ről 2,2 százalékra csitult. Németországban ugyanekkor jelentéktelen mértékben, 1,8-ről 1,9 százalékra emelkedett a mutató.
Az összehasonlítás további rákfenéje, hogy míg kívülről Németország „árszintje” egységesnek tűnik, a valóságban a kép tarkabarka.

Negyedszázaddal a kettészakított ország egyesítése után is léteznek eltérések a tartományok, illetve a nagyvárosok árindexei között. A berlini Deu­tsches Institut für Wirtschaftsforschung (DIW) egyik tanulmánya szerint a Berlinre érvényes árindex például a bonninak csak mintegy a 90 százalékát éri el, az Elba mentén tőle nyugatabbra fekvő vidéken pedig a 80 százalékát. Ami egyben jelzi az eljárás korlátait is: nem elég, hogy az index eleve csupán az árváltozások időbeli alakulására szolgál (azaz árváltozásokéra, ami „árszintek” esetén mozgó nívókat jelentene). Ennél fogósabb feladat a térbeli összehasonlítások esete, amire egyes gazdasági mutatóknál a statisztika külön eljárást dolgozott ki (vásárlóerő-paritás).
A fogyasztói kosár erősen leszűkíti az „általában vett” árak általános „szintjét”. Az árak persze nem korlátozódnak a fogyasztási cikkekre: létrejöttek hát indexek az ipar, a mezőgazdaság, a külkereskedelem termelői árváltozásának követésére. Mindegyik a megfigyelések eredményeiből számított adat, mutatja a változások irányát és mértékét.

A gazdaság egészének árait azonban ezek még együttvéve sem képesek átfogni. Így azután „árszintnek” tekinthető akár a makrogazdaság egészét átfogó mutató is: például a bruttó hazai termék (GDP) implicit árindexe. Meghatározás szerint ez megmutatja a fogyasztásban bekövetkező változásokat éppúgy, mint az új termékek és szolgáltatások megjelenését a gazdasági vérkeringésben. Maga a mutató a GDP-számítások menetében jön létre, részben az ágazati árindexek, részben implicit (bennfoglalt) árindexek többszörös alkalmazásával, és a számítások lezárulásával a folyó áras és a változatlan áras hozzáadott érték hányadosaként.

Lehetséges, hogy a gazdasági fejlettség az árakban tükröződik, és hogy ezek „szintjéből” kiolvasható még a jövő is. A kifinomult vizsgálati módszerek az árak összességnek mozgását közelítik ugyan, de el nem érhetik, leginkább talán a GDP hosszan tartó, tüzetes kalkulusok eredményeként képződő implicit árindexe közelíti meg. Ám ami ezektől függetlenül „szintként” megfogható, az mindössze egy-egy adott terméknek (kenyér vagy „kiadói könyv”) vagy szolgáltatásnak (fodrász vagy „adóhatósági könyv”) az áraiban meglévő különbség két gazdasági egység között. Ám furcsa eredményre vezethet, ha megkíséreljük szintre hozni, egyetlen osztályba préselni az árak összességét tekintve a sajtot az olvadékkészítő tartállyal, hozzá a nyákot a rajta futó programmal, megtoldva még a mosószerrel és az autoklávval. A gazdaságra vonatkozó információtengerben a statisztika által kínált adatok csak néhány cseppet képviselnek (esetleg a hullámok taraját adják). De a szintezéshez minden mutatója precízebb meghatározásokat nyújt, mint a kissé megfoghatatlan „árszint” feltételezett jelensége.