A 2008–2009-es globális pénzügyi válságig a defláció szinte egyáltalán nem is aggasztotta a fejlett gazdaságok politikusait és befektetőit, kivéve Japánt, ahol az árak tekintetében már közel egy évtizede tapasztalható volt a folyamatosan lefelé mutató nyomás. A deflációs félelmek most ismét eltűnőben vannak.
Az 1960-as évek közepére a fejlett gazdaságokban a növekvő inflációs nyomás időszaka indult el, amelyet főként az Egyesült Államok expanzív fiskális és monetáris politikája fűtött, és amelyre az 1970-es évek olajár-emelkedése is erősen kihatott. A stagfláció, az alacsony gazdasági növekedés és a magas infláció kombinációja az évtized végére megszokott kifejezéssé vált. A legtöbb akkori piaci előrejelzés előrevetítette ezt a trendet, és az olaj-, illetve nyersanyagárak terén folyamatos emelkedést prognosztizált. Az inflációt krónikus jelenségként kezdték látni, és a politikusok az árszabályozás, illetve a jövedelmeket szabályozó intézkedések irányába kezdtek tekingetni. A rövid távú reálkamatok (az inflációval kiigazított kamatok) folyamatosan negatív tartományban voltak a fejlett gazdaságok legtöbbjében. Ennek a hosszú ciklusnak Paul Volcker, a Federal Reserve elnöke vetett véget 1979 októberében a monetáris politika nagyszabású szigorításával. A stagfláció helyébe egy új kifejezés került. Ez a dezinfláció volt, pontosan leírva sok fejlett gazdaság helyzetét, amelyben az infláció mértéke a két számjegyű értékekről csökkenésnek indult.
A dezinfláció azonban nem ugyanaz, mint a defláció. Ahogy az az adatokból kiderül, 1962 és 1986 között egyetlenegy fejlett gazdaságban sem mutattak ki éves árcsökkenést. Számos feltörekvő piaci gazdaságban három számjegyűvé vált az infláció mértéke, sok esetben hiperinfláció jelentkezett.
1991-re mintegy 20 százalékos volt az infláció Görögországban. Még a történelmileg árstabilnak számító Svájcban is meghaladta az 5 százalékot az infláció mértéke. Ez már távoli emléknek tűnik, különösen, hogy 2013 óta folyamatosan csökkentek az árak Görögországban az adósságválság és a gazdasági kibocsátás összezuhanása mellett. A svájci jegybank pedig az utóbbi néhány évben a frank drámai megerősödése miatti deflációs hatásokkal küzdött.
A deflációs erőket a 2008-ban kitört mély és elhúzódó globális válsághoz köthető gazdasági és pénzügyi eltolódások engedték szabadjára. A magánadósságok leépítése állandó ellenszelévé vált az infláció fellendítését célzó jegybanki törekvéseknek. 2009-ben a fejlett gazdaságok mintegy harmadában árcsökkenést mértek. Az azt követő években is magas maradt a defláció mértéke a háború utáni időszak adataihoz viszonyítva, és a legtöbb jegybank tartósan alulteljesítette az igen mérsékelt inflációs céljait (2 százalék körüli szint).
Miután Donald Trump amerikai elnök élénkítési tervei prociklikusak – akkor élénkít, amikor a gazdaság a teljes foglalkoztatottság állapotában vagy ahhoz közeli szinten van –, újra felélesztették azokat a várakozásokat, amelyek szerint az amerikai inflációs ráta emelkedni fog. Valóban, széles körben elfogadott az a várakozás, hogy az infláció meghaladja a Federal Reserve 2 százalékos célját. A szigorúbb monetáris kondíciók azonban csökkentik az infláció felpörgésének mértékét: miközben az amerikai kamatemelés várható mértéke a legmérsékeltebb és legfokozatosabb „normalizáció” a Fed történetében, a folyamatos dollárerősödésnek korlátozó hatással kell lennie az importált árucikkek és azok amerikai versenytársai széles körének áremelkedésére.
Az árak alakulásában nem csak az Egyesült Államokban várható fordulópont. Ha a Nemzetközi Valutaalap 2017-re vonatkozó előrejelzései helyesek lesznek, akkor az idei év lesz az első olyan esztendő egy évtizedre visszanyúlva, amikor egyetlenegy fejlett gazdaságban sem lesz defláció. Talán a történelmi monetáris expanzió végre meghozza régóta várt gyümölcsét. Valószínű, hogy a font, a jen és az euró árfolyamának csökkenése katalizátorhatást vált ki.
Ha 2017 valóban jelentős fordulatot hoz a defláció elmúlt évtizedéhez képest, akkor jogosan várhatjuk, hogy a legtöbb nagyobb gazdaság jegybankja nem érez majd késztetést arra, hogy túlreagálja, ha az infláció mértéke meghaladja a jegybanki célokat. Továbbá egyre elfogadottabb egyes közgazdászok és politikai döntéshozók körében az a nézet, hogy a magasabb (talán 4 százalékot is elérő) inflációs célok akár kívánatosak is lehetnek (mert ezáltal a jegybankoknak nagyobb terük lenne a kamatok csökkentésére recessziók esetén).
Természetesen lehet még egy másik tényező, amely a jelentős gazdaságok jegybankjait motiválhatja abban, hogy eltűrjék a magasabb inflációt. A jegybanki vezetők talán nem hajlandók elismerni ezt nyíltan, de – ahogy azt már másutt is kifejtettem – az egyenletes dózisban jelentkező mérsékelt infláció segíti majd azoknak a jelentős állami és magánadósságoknak a csökkentését, amelyeket a fejlett gazdaságok halmoztak fel az utóbbi mintegy tizenöt évben.
Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.