Legyen zöldmandátumuk a jegybankoknak?
A márciusban beterjesztett költségvetésben Rishi Sunak brit pénzügyminiszter kibővítette az angol jegybank (BoE) mandátumát a kormány azon céljának támogatására, amely az üvegházhatású gáz nettó zéró kibocsátásának a 2050-re történő elérésére vonatkozik. A Financial Timesban június 8-án megjelent írásában Mervyn King, a BoE volt kormányzója élesen bírálta ezt a lépést. King arra figyelmeztetett, hogy a jegybanki mandátumok kiterjesztése politikai területekre – mint a klímaváltozás kérdése – a jegybanki függetlenség gyengítésével fenyeget, ami a magasabb infláció jeleire való lassú reagáláshoz vezethet. Miről is van szó?
Egy kis történeti visszatekintés segíthet a válaszban. Az 1980-as évekre konszenzus alakult ki a politikai döntéshozók között arról, hogy a fő makrogazdasági probléma az infláció. A pénz értékének megbízhatatlan őrzőivé tette a kormányokat „keynesi” törekvésük a munkanélküliség „természetes ráta” alá csökkentésére, ezért kiszervezték az infláció kontrollálását a „nem politikus” jegybankárokra. 1997-ben az új brit munkáspárti kormány mandátumot adott a BoE-nak az inflációs cél legfeljebb 2,5 százalékon tartására (ami később 2 százalékra csökkent).
A várakozás az volt, hogy az új jogkörrel felhatalmazott BoE emelni fogja a kamatot, ha az infláció 2 százalék feletti szintek felé tart, illetve csökkenti, ha az infláció mérséklődik. Az inflációs cél középtávú jellege adott valamennyi mozgásteret a BoE-nak a kamatpolitika gazdasági aktivitáshoz igazításához is.
A legtöbb gazdag ország jegybankja elfogadta ezt a monetáris rendszert, és a javára írták az árstabilitás fenntartását a 2008-ig tartó időszakban.
A 2008-as globális pénzügyi krízis során azonban a jegybankok végső hitelezőként túlléptek a hagyományos szerepükön, és olyan kereskedelmi bankokat mentettek meg a csődtől, amelyek túl nagyok voltak ahhoz, hogy bedőljenek.
Ahogy a bankválság súlyos gazdasági krízissé alakult át, és a jegybanki kamat zéróközeli szintre esett, azt gondolták, hogy az inflációs mandátum teljesítéséhez plusz monetáris politikai eszközökre van szükség. A mennyiségi lazítás vagy a „nem konvencionális monetáris politika” eszközéhez nyúltak, azaz pénzzel árasztották el a gazdaságot, hogy ellensúlyozzák a gazdasági visszaesés hatásait. Az infláció kontrollálásával megbízott jegybankok tehát arra használták a monetáris politikát, hogy elhárítsák a gazdasági összeomlást, amire nem is volt mandátumuk.
A koronavírus-járvány kitörésekor pedig a kormányok voltak azok, amelyek helyeselhető módon jelentős költekezésbe kezdtek, hogy fenntartsák a társadalom vásárlóerejét a lezárások közepette.
A jegybankok, amelyek továbbra is látszólag az inflációs céljukat követték, finanszírozták a kormányok által választott bármilyen állami kiadást, anélkül, hogy bárki is a mandátumuk megváltoztatásának kérdésével állt volna elő.
Sunak új, klímaváltozásra vonatkozó mandátuma így egy olyan időszakban született meg, amikor a monetáris politika körüli kérdések már eléggé zavarosak, és a jegybanki függetlenség jelentése is elmosódott. E kérdésben a nagyobb fokú tisztánlátás elérése volt a fő célja annak a nemrégiben lezajlott vizsgálatnak, amelyet a brit Lordok Házának a gazdasági bizottsága végzett.
A bizottság jelentése feltárta, hogy a klímaváltozás katasztrofális hatásainak az elkerülése a közpolitika központi elemévé kell hogy váljon. A kérdés az, hogy a jegybank mekkora mértékben vonható be politikai ügyekbe anélkül, hogy aláásnák a politikától való függetlenségéből származó hitelességét. A jelentés óvatosan arra a következtetésre jut, hogy a BoE mandátumának pénzügyminiszter általi kibővítése miatt fennáll a kockázata, hogy a BoE-t a politika színterére kényszerítik.
A fontos kérdés azonban nem az, hogy a BoE kiterjesztett mandátuma mekkora mértékben ássa alá az infláció elleni politikájának a hitelességét, hanem inkább az, hogy mekkora mértékben homályosítja el a kormány és a jegybank felelősségi körét a gazdaságpolitikában. A jelenlegi rendszer azt feltételezi, hogy a jegybankároknak kell kontrollálniuk a pénzmennyiséget, miközben a pénz költségvetésen keresztül történő elosztásának feladata a demokratikusan megválasztott kormányok kezében marad.
Azzal azonban, hogy a jegybankokat bevonják a pénz cégekhez vagy szektorokhoz allokálásába – a „zöldítési” potenciál alapján, például hidroelektronikai cégek és nem olajtársaságok kötvényeinek vásárlásával –, arra kényszerítik őket, hogy olyan politikai döntéseket hozzanak, amelyekért a kormányokat kellene elszámoltathatóvá tenni. A brit kormány készsége arra, hogy kihasználja a mennyiségi lazítási eszközöket a tőkeallokálás kiszervezéséhez egy nem elszámoltatható intézményhez, további lépés abban az irányban, hogy elhárítsa a felelősséget az egészséges és fenntartható gazdaság biztosítására vonatkozóan.
Copyright: Project Syndicate, 2021
Robert Skidelsky, a brit Lordok Házának tagja, a Warwick Egyetem közgazdászprofesszora
Kiemelés: A fontos kérdés az, hogy a BoE kiterjesztett mandátuma mekkora mértékben homályosítja el a kormány és a jegybank felelősségi körét a gazdaságpolitika terén
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.