Tényleg a kiégés társadalmában élünk?

Érdekes módon idei első számú film- és könyvélményem is a kiégés témájához kapcsolódik. Byung-Chul Han A kiégés társadalma című könyve és a Mardy Fish teniszező karrierjét bemutató dokumentumfilm is szívfacsaró korrajz. Egyéni és társadalmi szinten is foglalkoznunk kell ezzel a problémával.

A gyerek a jövő emberanyaga. A jövő a léglökéses gépek és az elektronikus agyak kora lesz. A specialisták és szakemberek egész hadserege szükséges, hogy a rengeteg gépet kiszolgálják. De ahelyett, hogy fölkészítenénk gyermekeinket erre a holnapi világra, még mindig elnézzük, hogy sokan közülük legdrágább idejüket haszontalan játékra fecséreljék. Civilizációnk szégyene s jóvátehetetlen vétek a jövőre nézve!

Az idézet Michael Ende 1973-ban íródott Momo című meseregényéből származik, amelynek a cselekményében időtolvajok lopják el az emberek idejét.

Az emberek ideje, szabadideje, pihenőideje napjainkban is eltűnőben van. A felhőtlen gyermekkor is kiment sajnos a divatból az elmúlt évtizedekben. Ezt a már egyre inkább materializálódó problémát csak fokozta a 2010-es években bejövő újabb a csapás: a gyermekek extrém képernyőideje.

A társadalmi, családi, munkahelyi és egyéni elvárások halmaza csak nőttön-nő szerte a fejlett világban az 1980-as évek közepe óta. Valahonnan innen datálható a most is zajló technológiai civilizáció kibontakozásának a kezdete. Ebben a technológiai civilizációban pedig mások lettek a kapitalizmus játékszabályai. Korábbi materiális kapitalizmusunk egyre inkább immateriális kapitalizmussá alakul át. Ennek az állításnak a bizonyságáért nem kell nagyon messzire mennünk, elég ránéznünk a világ legértékesebb vállalatainak a listájára vagy a kriptodevizák szárnyalására.

Az egész digitális kort az élet mérhetőségének és számszerűsíthetőségének a hite uralja. A »számszerűsített én« is ennek a hitnek hódol.

Az idézet korunk népszerű német-koreai filozófusának, Byung-Chul Hannak a Pszichopolitika című művéből származik. Ebben az esszésorozatában Han azt a megállapítást teszi, hogy jelenünk immateriális kapitalizmusa már az emberi pszichét zsákmányolja ki, szemben a letűnő kor materiális kapitalizmusával, amely még az emberi testtel tette ugyanezt. Nem tudok vitatkozni ezzel az állítással.

Az adatkapitalizmus hirtelen jött uralmának új rendje pedig emberek milliárdjai számára vált egy sok szempontból ridegebb világgá. Az elmúlt három évtizedben jóval nagyobb lett a nyomás az egyéneken, ami szorosan kapcsolódik a technológiai világ kibontakozásának és az élet egyre szélesebb területeit leuraló diszrupciónak az egyik jelentékeny mellékhatásához: a társadalmi különbségek szakadéknyi mértékű kinyílásához. Emiatt világunk fejlettebb és kevésbé fejlettebb részén is egyfajta világméretű társadalmi „polgárháború” zajlik milliárdnyi ember között a középosztályban maradásért.

A hiperhatékony multinacionális vállalatok által uralt világgazdaságban azonban sokak számára sajnos reménytelen ez a küzdelem.

A társadalmak vagyoni szétszakadását csak még tovább fokozta a már tizenhárom éve zajló jegybanki pénznyomtatási őrület. Ha még ez sem lenne elég, akkor a saját leszakadása ellen küzdő, és ezért kvázi az egész életét beáldozó egyén számára a telefonján megtalálható közösségimédia-applikációk 0–24-ben közvetítik az általa „szebbnek, jobbnak és gazdagabbnak” megélt ismerősei által tolt permanens „dolce vita valóságshow-t”. Ezáltal a korunk számszerűsített egyénére helyezett sok forrásból származó nyomás sokszor elviselhetetlen méretűvé válik.

Ez a nyomás pedig immár leszivárgott a gyermekek világába is. Szülőként természetes vágyunk az, hogy szeretnénk a gyermekeinknek megadni mindent, amivel boldoggá tehetjük az életüket. Szeretnénk, ha boldog felnőttként élnének majd. Ehhez viszont, azt gondoljuk, látva napjaink világtrendjeit, hogy sok pénzre lesz szükségük. Sok pénzük pedig akkor lesz, ha jó munkahelyük lesz. Jó munkahelyük akkor lesz, ha jól tanulnak. Ennek következtében felfokozott idegállapotban igyekszünk biztosítani az általunk legjobbnak tartott oktatási intézményekben gyermekeink előmenetelét. 

Ha cinikusan fogalmazhatok: a négy tannyelvű óvodából hajtjuk át informatikus-agysebész-atomfizikus alsó tagozatos általános iskolába. Ez a világszerte a szülők között folyó, gyermekeikre vonatkozó tanítási-tanulási verseny óriási nyomást helyez már nagyon fiatalon a gyerekekre. Azokra a gyerekekre, akiknek ehelyett rengeteg szemlélődésre és kvázi semmittevésre lenne szükségük. Meg arra, hogy legdrágább idejüket „haszontalan” és a fizikai világban zajló játékra „fecséreljék el” társaikkal.

Hogy aztán ez a kisgyermekkortól meglévő állandó teljesítménykényszer mihez vezethet, azt kiválóan mutatja be a Netflix Untold című dokumentumsorozatának Mardy Fishről szóló része, amely számomra toronymagasan az első számú filmélmény volt a 2021-ben.

Az 1981-es születésű Mardy Fish jó barátjával Andy Roddickkal együtt az amerikai teniszsport hatalmas ígérete volt a 2000-es évek elején. Félelmetes örökséget kellett (volna) átvenniük az 1990-es években és a 2000-es évek elején a világ teniszét uraló Pete Sampras, Andre Agassi és Jim Courier által alkotott triójától, akik összesen 26 Grand Slam-címet nyertek. Csakhogy Mardy Fish és Andy Roddick olyan peches korba született, amikor karrierjük elején megjelent a színen Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovic, a világ három valaha volt legjobbja egy időben. Ezt persze az amerikai tenisztársadalom 2007 és 2012 között még nem igazán érzékelte, és a médiával együtt félelmetes nyomást helyezett a két úriemberre. Miként már tették ezt a teniszakadémiák is egészen fiatal koruk óta.

Folyamatosan mentális erőt kellett mutatniuk, amely sok esetben nem tudott a lelkük mélyéről áradni. A film ikonikus pillanata az, amikor Andy Roddick bevallja, hogy ezt a mindenki által elhitt mentális erőt csak megjátszotta, miközben belülről szétfeszítette a stressz. Elmondta, hogy van egy energiaszelet, amelyet profi pályafutása során feszültségoldás gyanánt evett, de annyira meggyűlölte, hogy a kezébe sem tud venni azóta ilyet, nemhogy megenni.

A több évtizedes teljesítménykényszer végül Mardy Fish esetében hirtelen teljes kiégéshez vezetett. A 2012-es US Openen éppen Federer ellen kellett volna játszania a 16 között, amikor mentálisan összeomlott, és nem tudott kiállni élete egyik legfontosabb mérkőzésére.

„Az amerikai tanácsadó irodalom csodaformulája a healing. Az önoptimalizálást jelenti, amelynek minden funkcionális gyengeséget, minden mentális blokkot szét kell kúrálnia a hatékonyság és a teljesítmény nevében. A folyamatos önoptimalizálás, amely tökéletesen egybevág a rendszer optimalizálásával, pusztító. Mentális összeomláshoz vezet. Az önoptimalizálás totális önkizsákmányolásnak bizonyul.”

Mardy Fish és vele együtt emberek tízmillióinak szomorú történetét kiválóan szemlélteti Byung-Chul Han a Pszichopolitikában.

A széles körű társadalmi nyomás mellett van még egy döbbenetes faktor, amely megsokszorozza korunk emberének esélyét a kiégésre. Ez pedig az, hogy globálisan cserélődött le a pihenőidő képernyőidőre az elmúlt évtizedben. Lelkünket, szellemünket és egész lényünket egy olyan élsportoló testéhez tudnám hasonlítani, aki teljes erőbedobással edz és versenyez, ám közben nulla bemelegítést és nyújtást végez.

Jelen világunkból kiveszett minden isteni és ünnepi. Egyetlen hatalmas áruházzá lett. Az úgynevezett közösségi gazdaság mindannyiunkat olyan eladóvá tesz, aki éppen ügyfeleket keres. Telepakoljuk a világot olyan dolgokkal, amelyeknek egyre rövidebb a szavatosságuk és az érvényességük. A világ belefullad ezekbe a dolgokba. Ez az áruház már nem is nagyon különbözik a bolondokházától. Látszólag mindenünk megvan. De egyvalami lényeges hiányzik, mégpedig a világ… A kommunikáció lármája megfojtja a csendet. A dolgok elburjánzása és tömegessé válása kiszorítja az ürességet… A csodálkozás bárminemű képességét is elveszítettük.

A látlelet újfent Byung-Chul Han remekműve, ezúttal A kiégés társadalma című munkájából.

Zárásként eljött az ideje a címben feltett kérdés megválaszolásának. Véleményem szerint sajnos tényleg a kiégés társadalmában élünk. Matthew Walker világhírű alváskutató szerint jelenleg világszerte 1,8 milliárd ember szenved a deprivált alvástól.

Életünk folyamatai szépen lassan beleették magukat a pihenőidőnkbe, és sok esetben teljesen megsemmisítették azt. Éppen ezért korunkban szinte az első számú életszervezési feladatunkká vált, hogy biztosítsuk önmagunknak a napi szintű és heti szintű minőségi offline egyéni és társas pihenőidőt.

Enélkül sajnos egyenes az utunk a kiégés felé, pláne a koronavírus által sújtott világunkban.