Az uniós csúcson kirajzolódtak a klímapolitikai törésvonalak

A napokban lezárult EU-csúcs nem hozott áttörést a klímacélok elérésének módszerei tekintetében, azonban mégsem tekinthető teljesen eredménytelennek. A csúcson ugyanis a hangzatos jelszavak mögött meglehetősen egyértelműen kirajzolódtak azok a klímapolitikai törésvonalak, amelyek megosztják az európai tagállamokat.

Az egyik törésvonal az atomenergia kérdésköréhez kapcsolódik.

Az országok egyik csoportja (ide tartozik Magyarország is) szükségesnek tartja a klímacélok eléréséhez a nukleáris energia használatát, a másik része ugyanakkor a kockázatokat hangsúlyozza.

Ebben a kérdésben az EU-csúcs előtt tíz ország nyilvános levelet tett közzé az atomenergia szükségességéről és zöldjellegéről. Az atomenergia ellenzői között talán a leghangosabbak Németország és Ausztria, mindezek ellenére nem lehet azt mondani, hogy ez a kérdés pusztán a magországok és a V4-ek közötti törésvonal mentén osztja meg az uniót, mert a támogatók között olyan, atomenergiát használó országok is szerepelnek, mint Franciaország és Finnország. 

Ebben a kérdésben az EU-csúcson látszólag az atomenergiát ellenző irányvonal győzedelmeskedett, mivel a nukleáris energiát nem vették fel az úgynevezett taxonómialistára – elsősorban Luxemburg és Ausztria ellenállása miatt –, azonban Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a csúcson elmondott beszédében az atomenergia pozitívumairól is beszélt, ami kompromisszumos megoldás képét vetíti előre.

Hasonló a helyzet a másik neuralgikus pont, az ETS-ek, vagyis a szénkibocsátási kvóták kérdése tekintetében. Itt is meglehetősen világosan kirajzolódott a törésvonal a két álláspont között. A V4-ek által képviselt kisebbségi álláspont szerint a kibocsátási kvóta jelenlegi rendszerét kell továbbfejleszteni, és a nagy kibocsátó ipari cégeket kell nagyobb kötelezettségvállalásra késztetni.

Az Európai Bizottság által is követett többségi álláspont szerint ugyanakkor a 2050-es, de már a 2030-as klímacélt is egyebek között azzal kell elérni, hogy az ETS-rendszert kiterjesztik a közúti közlekedésre és az épületek üzemeltetésére.

Vagyis minél szennyezőbb egy közúti jármű, illetve minél korszerűtlenebb a fűtési rendszere egy lakóépületnek, a tulajdonosának annál több kibocsátási kvótát kellene vásárolnia. Ezt értelmezik a V4-országok, joggal, új közteher bevezetésének, igaz, az csak a szennyező közúti járműveket, illetve épületeket terhelné. A törésvonal ebben a kérdésben már a hagyományos felosztás szerint, a V4-ek és a magországok között húzódik meg. A V4-országokban, illetve általában Kelet-Közép-Európában jóval régebbi az autópark és jóval korszerűtlenebbek az épületek fűtésrendszerei.

Ez pedig logikusan azt is jelenti, hogy arányaiban sokkal nagyobb számban és értékben kellene e régió lakosságának kibocsátási kvóták útján a klímacélokhoz hozzájárulnia, mint a fejlettebb országok lakosainak.

A csúcson ebben a kérdésben semmilyen döntés nem született, sőt, még a zárónyilatkozatban sem szerepel erre vonatkozó kitétel. Mindazonáltal talán alkalmazni lehetne azt a megoldást, amelyet az energiaárak letörésére javasoltak a tagállamok a zárónyilatkozatban: a bizottság által javasolt eszköztárból mindenki a számára legmegfelelőbb megoldást választhatja a cél elérése érdekében. Ehhez elsősorban abban kellene a tagállamoknak kompromisszumra jutniuk, hogy mi legyen ez az eszköztár. Arra ugyanakkor sajnos, úgy tűnik, továbbra sincs politikai akarat, hogy a közúti járműveken kívül a vízi és a légi járművek tulajdonosait, illetve üzemeltetőit is fokozottabban bevonják a klímacélokkal együtt járó kiadások finanszírozásába.