A banki szabályozás útvesztőiről

Amikor a kilencvenes évek közepén Nick Leason bankár gyakorlatilag csődbe vitte a híres angol bankházat, a Barings Bankot, kevesen gondolták, hogy ehhez hasonló bankcsődök huszonöt-harminc évvel később is megtörténhetnek. A hetvenes évek bankcsődjein edződött banki szabályozás és annak megalkotói sem számítottak arra, hogy a bázeli székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja (Bank for International Settlements, BIS) által kidolgozott bázeli banki szabályozás 2023-ban kevésnek bizonyulhat egyes bankok megmentésére, pontosabban a banki krízisek kialakulásának elkerülésére.

Tudjuk, hogy a banki szabályozás tulajdonképpen mindig az események után kullog, azaz csak utólag találnak a szabályozó hatóságok megoldást a felmerülő kérdésekre, anomáliákra. Kezdetben a banki krízisek a hitelkockázatok számszerűsítését, majd a piaci kockázatok kezelésének és mérésének napi szintű igényét alakították ki. A működésből eredő kockázatok kiszűrése is gyakorlattá vált, majd egyre inkább a hitelkockázat belső modelleken alapuló mérése nyert teret, és a sztenderd modellezés háttérbe szorult. 

A napi szintű maximális hitelezési, piaci és működési kockázatból származó veszteségek meghatározása mellett mindinkább egyrészt a likviditási kérdések és rendszerkockázatok feltárását lehetővé tevő és azok számszerűsítését kialakító módszertanok kerültek előtérbe 2008 után. Többen talán jogosan hittük a mikroprudenciális kérdések mellett mindinkább a makroprudenciális kérdésekre választ adni képes előírások kialakítása és működtetése közepette, hogy a korábbi gyermekbetegségek újra felbukkanhatnak. Ám dacára a szofisztikált modellbecsléseknek és a mikro- és makroprudenciális előírásoknak, kockázati vezető hiányában gyakorlatilag csődbe mehet az amerikai Silicon Valley Bank (SVB).

A Barings Bank annak idején egy személyben alkalmazott brókert, back-office munkatársat és kontrollert, azaz ugyanaz a személy volt az üzlet megkötője, annak könyvelője és a pozíciók kiértékelője, ellenőre. Ez nyilvánvalóan visszaélésekhez vezetett, és a japán tőzsdeindex alakulására – extrém nagymértékű nyitott pozíciót kialakítva – spekuláló bankár ellenőrizetlenül folytathatta „munkáját”.

A kamatkockázat, annak mérése, kezelése ismert a graduális képzésekben a világ majd összes pénzügyi képzésén. Meglepő, hogy miképpen kerülhetett sor arra, hogy az SVB ezeket az előírásokat nyilvánvalóan nem tartotta be, pontosabban fogalmazva olyan terméket alakított ki, amely a banknak kiemelten magas kockázatot jelentett. Mérlegében a bank ugyanis egyfelől fix kamatozású eszközöket változó kamatozású forrásokból finanszírozott, s az emelkedő dollárkamat-környezetben ezen nyilvánvalóan vesztesége képződött. A lehetőség a kamatkockázat kezelésére a bank számára a kamatopció, a határidős kamatmegállapodás és a kamatswap révén adott volt. 

Jelenleg a magas inflációs környezetben a piaci szereplőknek: lakosságnak, vállalatoknak, bankoknak és gazdaságpolitikai döntéshozóknak jó döntések tömkelegét kell meghozniuk. A jegybankok zöme a kínálati sokkból levezethető infláció miatt kamatemelést alkalmazott. A lakosságnak, ha megtakarításai vannak, sokkal rugalmasabban kell eljárnia a megfelelő befektetési, megtakarítási döntés meghozatalakor. A vállalatok jövőbeni hiteleinek felvételekor nem megszokott ügyleteket is alkalmazniuk kell a megfelelő hitelkockázati (és piaci kockázati) pozícióik kialakításához.

A pénzügyi stabilitás felett őrködő nemzeti és nemzetközi szabályozó hatóságok számára a magas inflációs környezet nagyobb kihívás. A pénzügyi stabilitás megőrzése az infláció leszorításához eszközként használt magas kamatkörnyezetben sokkal nehezebb.

Az alacsonyabb kamatkörnyezetben egyrészt a kisebb Bubor mellett a hitelköltség kisebb, másrészt kisebb a fedezés költsége, mivel az egyértelmű jegybanki deklaráció miatt az alacsonyabb Bubor kisebb Bubor-volatilitást is gerjeszt. Márpedig az alacsonyabb volatilitás az opcióárazási modellekben csekélyebb fedezési költségeket is jelent. Harmadrészt az alacsonyabb kamatlábak mellett a gazdaságpolitikai döntéshozók a bankrendszer kisebb nem teljesítő hitelállománnyal (NPL-rátákkal) számolhatnak.

A banki szabályozási megfontolásokból is nagyon fontosnak tekinthető tehát az a deklaráció, hogy a hazai jegybank az effektív kamatláb csökkentésén fáradozik. Ez ugyanis win-win-win szituációt eredményez egyfelől a lakosság/vállalatok, másfelől a költségvetési kamatkiadások és harmadrészt a jegybank szabályozói területének számára is. A deklaráció egyúttal jelentősen tovább csökkenti annak kockázatát, hogy a hazai bankrendszerben a nemzetközi negatív példákhoz hasonló események következzenek be.