Sorsfordító idők, történelmi megoldások

Sorsfordító időket élünk – sokfelől halljuk ezt manapság. A saját sorsunk felől nézve csak a saját korunk lehet sorsfordító – mondhatná erre valaki. Ha azonban az egyre gyorsabb ütemben lezajló változásokra tekintünk, és nem próbáljuk elhárítani globális felelősségünket sem, akkor a 21. század első évtizedeit történelmi összehasonlításban és távlatban is felettébb „kritikusnak” kell tartanunk. Legalább öt olyan trend térnyerésének vagyunk tanúi, amelyek közül bármelyik önmagában is mélyreható változások kiindulópontja lehetne. Vegyük sorra a világot meghatározó öt döntő folyamatot, és vizsgáljuk meg, milyen eszközök állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy úrrá legyünk a helyzeten – miközben a jövő szolgálatában állunk.

Nem teszi könnyebbé a probléma kezelését a növekedés igencsak egyenetlen „eloszlása” sem: miközben az Európai Unió és Kína lakossága csökken, Afrikáé a kétszeresére nő. 

 A (legalább) tízmilliós nagyvárosok száma 2024-ben 33, a becslések szerint 2030-ra – vagyis néhány év alatt! – ez a szám 43-ra nő. És ez csak a jéghegy csúcsa. A városiasodás – a népességnövekedéssel párosulva – többek között a mobilitás iránti igény „elszállásában” is jelentkezni fog. Az OECD előrejelzése szerint a globális utaskilométerek száma 2015 és 2050 között közel háromszorosára, 44 ezermilliárdról 122 ezermilliárdra nő. 

Az emberek mindennapi mobilitására is fenntartható megoldást kell találni, ahogy az élelmezésre is. Amikor a megoldást keressük, a kettő között váratlan párhuzamra is bukkanhatunk. Mivel a mezőgazdasági célra használható területek végesek, sok helyen nem kínálkozik más lehetőség, mint az, amit a sokszintes parkolókomplexumokban is láthatunk: a vertikális terjeszkedés. A vertikális farmok a hagyományos gazdálkodáshoz viszonyítva jóval kevesebb – egy dubaji példa tanúsága szerint 95 százalékkal kevesebb – vizet használva termelnek biztonságos élelmiszert.

 A súlypont kelet felé helyeződik át. Az Eurostat összesítése szerint 2021-ben a globális GDP 18,9 százalékát Kína adta, az Egyesült Államok és az Európai Unió gyakorlatilag holtversenyben volt a második-harmadik helyen (15,5, illetve 15,2 százalék). A kihívás komplexitásához – európai szempontból mindenképpen – hozzájárul az is, hogy a „szabad vagy nagyobbrészt szabad” piacgazdaságok relatív ereje folyamatosan csökken: a Bureau for Economic Policy Analysis adatai szerint az ebbe a kategóriába sorolható országok globális gazdasági súlya 2006 és 2021 között – tehát mindössze 15 év alatt – 56 százalékról 46 százalékra esett vissza. Ezekhez a folyamatokhoz a gazdaság minden szereplőjének alkalmazkodnia kell, sikert csak az együttműködés elmélyítésétől, egy átgondolt „stratégiai multilaterizmustól” várhatunk.

A sok riasztó adat és előrejelzés közül néhány: a világon jelenleg évente körülbelül 90-100 milliárd tonna nyersanyagot dolgoz fel az ipar, 2060-ra ez 190 milliárd tonnára nőhet; a kormányok fogadkozásai ellenére az óceánokban lebegő műanyagszennyezés 2030-ig a jelenlegi több mint másfélszeresére nőhet; az ivóvízhiány által érintettek száma 2050-re Ázsiában eléri az 1,3 milliárd, Afrikában a 300 millió főt, ami több mint kétszeres, illetve közel négyszeres növekedés 2016-hoz képest. Mindezek fényében érthető, mekkora feladatot jelent „a fenntarthatóság paradoxonjának” feloldása: sokkal többet kell nyújtani – sokkal kevesebből.

Az ötödik nagy trendet szerencsére már inkább a megoldások, mint a problémák serpenyőjében helyezhetjük el a globális javak nagy mérlegén. 

A digitalizáció lényege – kicsit leegyszerűsítve és némileg túlozva –, hogy mindenki mindenkivel és minden mindennel összekapcsolódik: a Gartner előrejelzése szerint az IoT-interfészek száma a 2022. évi 3,4 milliárdról 2032-re 9,6 milliárdra nő, és közben 2030-ra az internetes lefedettség „humán viszonylatban” is eléri a száz százalékot. 

Az összekapcsolódás egyfajta „infrastrukturális minimumnak” tekinthető, azt a teret biztosítva, amelyen a technológia eszközeit bevethetjük a globális kihívásokkal szemben. Melyek ennek az arzenálnak a főbb egységei?

Az első az adatok tengerében a döntéshozatalt támogató mesterséges intelligencia (MI). Említsünk egy igazán életbe vágó példát: a CT- és az MRI-vizsgálatok esetében a (szakemberek által) felállított diagnózisok hibaszázaléka még igen magas – becslések szerint körülbelül 30 százalék –, amin az MI sokat javíthat. De ugyanúgy segíthet az ivóvizek „megmentésében”: Európában a megtermelt ivóvíz negyede elszivárog a talajban. Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet becslése szerint az élelmiszerek 14 százaléka kárba vész, mielőtt az üzletekbe kerülhetne. A betakarítástól a feldolgozáson át a szállításig minden folyamatra rálátó, a frissességet – például spektrális analízisre képes szenzorokkal – nyomon követő, MI által irányított rendszer tonnaszámra mentheti meg a friss élelmiszert. Ezek tükrében nem meglepő, hogy az MI használata az ENSZ fenntartható fejlődés programpontjainak mintegy 80 százalékban adhat támogatást a Nature magazin összeállítása szerint.

Folytatva a sort, a fenntarthatóságban nyújthatnak segítséget a digitális ikrek, melyek piacán még az ipari MI-nél is gyorsabb, 40-60 százalékos éves növekedésre számíthatunk. Felhasználásával modellezhető, hogyan működhetnek hatékonyabban például az áruházi hűtőpultok, miként fejleszthető egy berendezés – akár egy energiatermelő turbina – anélkül, hogy a fizikai világban kellene létrehozni és sokszor tesztelni. Van olyan becslés, amely szerint e technológia alkalmazásával akár felére csökkenthető az épületek karbonkibocsátása. A digitális ikrek támogatást adhatnak a zöld-villamosenergiára, stabilabb energiaelosztásra való áttérésben is, vagy akár a közlekedés hatékonyabb megszervezésében. A digitális ikrek alkotják az ipari metaverzum alapját is, melynek fenntarthatósági vonatkozásairól már megosztottam pár gondolatot e rovat egyik korábbi cikkében. De digitális ikrek nélkül nehezen képzelhető el az űrbeli tevékenységek folytatása, kiterjesztése is, ami további innovációkat hozhat a földi élet számára.

A digitális arzenál a dekarbonizáció terén is mozgósítható. A globális megtermelt energia nagyjából egyharmadát felhasználó ipar felelős a szén-dioxid-kibocsátás 20 százalékáért (az utóbbi tekintetben az épületeink állnak a második helyen, 18 százalékkal). Az automatizáció segítette ipari folyamatok egyre komplexebbek, ráadásul a termékek teljes életciklusára fókuszálva – ami persze az egyedüli helyes irány – az átláthatóság nem lesz nagyobb, sőt. 

A technológia által kínált, ígéretes megoldások közül azt emelném ki, amely a nyersanyagokat és a feldolgozott termékeket egyaránt egyfajta „digitális útlevéllel” látná el, ami a termelés helyszínének kijelölésekor éppúgy segíti a körültekintő döntéshozatalt, mint az újrafeldolgozás lehetőségeinek mérlegelése során. Hasonló útlevél segítheti a vásárlókat is, akik a hétköznapi termékek előállításához felhasznált karbonkibocsátási nagyság alapján hozhatnak fogyasztói döntéseket, melyik gyártóra adják le pénzügyi voksukat.

Sajnos van mire figyelni: a Bloomberg Law prognózisa szerint csak a bejelentett kibertámadások által okozott kár nagysága 2025-re elérheti a 10 ezermilliárd dollárt. De miközben a sötét erők egyre szofisztikáltabb ötletekkel állnak elő, a felderítés és az elhárítás is hatékony fegyverekre támaszkodhat: az intelligens monitoringrendszerek akár a korábban soha nem tapasztalt támadástípusokra is képesek felkészülni, a ma még beláthatatlanul komplex problémák kezelésében pedig hamarosan a kvantum-számítástechnika segítségét is igénybe vehetjük.

Az emberiség tehát rendelkezik hatékony megoldásokkal a globális problémák – legalább részbeni – kezelésére. Egyedül természetesen egyetlen kormány, egyetlen ország, egyetlen vállalat sem érhet el sikert. A jövő kulcsa az együttműködés többek közt az innováció, a zöldkeretrendszerek, a kereskedelem területein, valamint a képzett munkaerő fejlesztése – a globális összekapcsoltság, digitalizáció korában ez nem is lehet másképp.