Ki győz le kit?

Milton Friedman mennyiségi pénzelmélete kiment a divatból, George Melloan, a konzervatív Wall Street Journal szerkesztője azt a címet adta cikkének, hogy „Mindannyian keynesiánusok vagyunk megint”.  A különbség jellegét jól fejezi ki az El País, amikor a közgazdászok körében a két világháború között kezdődő Cambridge (UK) kontra Cambridge (MA) vitát idézte fel, amely 1945 után felerősödött. A madridi lap  „A gazdaság vagy a közgazdászok válsága” címmel megjelent cikke megjegyezte, a felek résztvevői közül arról lehetett felismerni, ki melyik táborhoz tartozik, hogy mi volt a véleménye a vietnami háborúról.

De a szocializmussal rokonszenvezőkkel szemben ekkor már nem a klasszikus liberális közgazdászok, hanem Friedman követői álltak, akik a Fed pénzkibocsátási politikájában látták a harmincas évek elhúzódó válságának okát. Ez a megfigyelés most is igaznak látszik, legfeljebb az iraki háború lépett a helyébe. A lap címadása arra hívja fel a figyelmet, hogy a pénzpiacokon és a reálgazdaságban tapasztalt jelenségek miatt magának a kapitalizmusnak a létjogosultsága vonható kétségbe, vagy csak a haszonelvű gazdaságon belül keletkező átmeneti zavarról van szó, amelynek okait és esetleges enyhítési módjait különféle módon lehet magyarázni.  Mindenesetre vannak, akik kezüket dörzsölve már valamiféle reformszocializmus visszatérésében reménykednek.

Paul Krugman, a New York Times közgazdasági Nobel-emlékdíjjal frissen kitüntetett tudós szemleírója , republikánus ellenfeleinek véleménye ellenére nem tartozik közéjük, amikor azt írta január 15-i cikkében, hogy a válság ismét időszerűvé teszi a kapitalista, keynesiánus tankönyv elemzését a multiplikátorról, amely szerint, ha Amerikában ma mondjuk 100 milliárd dollárral többet költenének, ez 150 milliárddal növelné a GDP-ot.  Azt feltételezi, hogy a marginális fogyasztási ráta 0,5 százalék, és a marginális adó  33 százalék. A hitel növekedése  - és szerinte ez a döntő -a tiszta nyereséget 3, és nem 1,5 százalékkal növelné. Ennek következtében egy millió munkahely keletkezne átlag 50 000 dollárért. Az adócsökkentés esetében a tiszta nyereség kisebb volna: az állami befektetés egységnyi nagyságának egyharmada.

Mint az közismert, Keynes multiplikátora a megtakarítási határhajlandóság reciproka. Nos, a Wall Street Journal említett cikkírója azt írja, hogy az amerikai állam és a háztartások súlyos eladósodottsága miatt az előző bekezdésben említett feltételek a valóságban nem léteznek, mert a többletjövedelmet az amerikaiak adósságuk csökkentésére használnák fel, a megtakarítási hányad ezért nullának tekinthető. A hitelezők pedig az egész világról amerikai hosszúlejáratú államkötvényekbe mentik a pénzüket, mert még ez látszik a legbiztosabb pénztartási módnak.  A pénzteremtés elvesztette ösztönző erejét. A fekete szeptember óta az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed nagy összegeket terelt át a magánszektorból az államiba.  A monetáris bázis óriási, de hatástalan, vagy legalábbis a közeljövőben kétes a növekedésének eredménye. A külföldi tőkemenekülés felhajtotta a dollár árfolyamát, ez sem segítette az amerikai magángazdaság termékei iráni keresletet. A két iskola gondolatmenete eltérő, de egy feltételezett mutató tényleges mértékétől függ a különbség a valóságban.

David Brooks cikke az International Herald Tribune hasábjain  arra utal, hogy a két vitázó fél eltérő, de nagyon elvont feltételekből indul ki. A republikánusok, – nevezzük meg az amerikai politikában használt nevüket, - racionális befektetőket képzelnek el, akik ismerik az árúk és a közszolgáltatások valós értékét és racionális döntéseket hoznak. A demokraták viszont a pénz és a munkahelyek között tételeznek fel „mechanikus, dehumanizált” képet. A valóságban  az emberek, - a tőzsdések épp úgy mint a közhivatalnokok – nem csak a pénzre gondolnak, hanem igyekeznek együtt mozogni a környezetükkel – magyarul a horda ösztönt említenénk.  „A recesszió mentális esemény, mindegyiknek megvan az egyéni szelleme”, - írja. „A gazdaság bizalmon és hiten alapul. Ezt a recessziót nagy fokú egyensúlyhiányok okozták, és alapvető bizonytalanságok emelkedő sorozata hajtotta előre.”

Ha azt feltételezzük, hogy mindhárom szerző mond valami igazat, akkor az amerikai kormánynak és a jegybanknak a válság okait elemezve ki kell terjesztenie a pénzpiacok tartalékainak ellenőrzését, növelnie kell a pénzmennyiséget, amivel bizalmat is ébreszt. A pénztöbbletet a bankrendszeren át, a kereslet általános növelése céljából is ugyan, de olyan nagy externalitással rendelkező köz- (nem feltétlenül állami) szolgáltatásokra kellene korlátoznia, mint az oktatás, a közlekedés és az energiatermelés.