Mit üzennek a ’70-es évek a gazdaságpolitika számára?

Az 1970-es évek perzisztensen magas inflációja nem csupán a téves közgazdasági megközelítésből adódott, hanem a gazdasági növekedést az árstabilitás elé helyező gazdaságfilozófiából is. A 2020-as évtized során egy hasonló gazdaságfilozófiai fordulat kockázatával szembesülünk. Az 1970-es és a 2020-as évtized között több hasonlóság fedezhető fel, melyet az MNB 2024. júliusban kiadott 1970-es évekről szóló esszékötete mutat be részleteiben. Jelen cikk ennek a kötetnek a monetáris politika szempontjából legfontosabb gondolatait foglalja össze és egészíti ki a gazdaságfilozófia szerepének vizsgálatával.

Az infláció megemelkedése mögött meghúzódó párhuzamok

Mind az 1970-es, mind a 2020-as évek elején az inflációt kínálat oldali korlátok és a nyersanyagárak megnövekedése erősítette. Továbbá, az infláció emelkedését mindkét időszakban fiskális stimulus előzte meg, noha ezek mértéke eltérő volt (Matthews, 2021). Azonban az 1970-es évek magas inflációs környezetét erős szakszervezetek és ár-bér spirálok jellemezték, míg ezek szerepe eddig jelentősen kisebbnek mutatkozik a 2020-as évtized gazdasági környezetének formálásában.

Az 1970-es évek elején az OPEC-tagok arab országai embargót vetettek ki az 1973-as arab–izraeli háború következményeképpen. Az olaj mellett több nyersanyag ára és az élelmiszerárak is drasztikus mértékben megemelkedtek. Az élelmiszerárak több tényező miatt is növekedtek. Egyrészt a világ népessége 1974-re megközelítőleg 4 milliárd főre növekedett az 1960-ban mért közel 3 milliárd főről. Továbbá, az energiaárak megemelkedése is begyűrűzött az élelmiszerárakba. Az infláció szintjét tovább emelte az 1979-ben bekövetkezett második olajársokk (Balázs, 2024). 

A 2020-as évtized elején megemelkedő infláció szintén elsősorban kínálat oldali tényezőkhöz volt köthető. A Covid–19-világjárvány következtében bevezetett lezárások eltörlése után felborult a kereslet és kínálat közötti egyensúly, valamint a geopolitikai feszültségek felerősödése, és az orosz–ukrán háború kitörése 2022 februárjában további zavarokat okozott az ellátási láncokban (Balázs, 2024).

A kínálat oldali korlátokon túl, az 1970-es és a 2020-as évtized első éveiben hasonló tendenciák voltak megfigyelhetőek a fiskális politika terén. Mindkét évtized elejét nagymértékű kormányzati kiadások jellemezték, azonban ezeknek mértéke a 2020-as évtized elején jelentősebb volt. 

Az 1970-es évek emelkedett inflációját megelőzően megnövekedett a költségvetési hiány Lyndon B. Johnson 1963 és 1969 között tartó elnöksége alatt. Ennek fő oka, a vietnámi háború finanszírozása és a Johnson által bevezetett szociális programok (Great Society) voltak. Johnson után Richard Nixon amerikai elnök alatt folytatódott a háború és kibővültek a Johnson által bevezetett szociális programok. Mindezek hatásaként 1976-ra a deficit a GDP arányában 4 százalék fölé nőtt az USA-ban, ami az 1960-as évek 1 százalék alatti hiányaihoz képest jelentős növekedés volt (Balázs, 2024).

2020-ban, a koronavírus-válság kitörését követően az Egyesült Államok kormányzata több fiskális élénkítő programmal igyekezett ellensúlyozni a vírus kedvezőtlen hatásait. Kezdetben Donald Trump, amerikai elnök vezetett be 2020 márciusában egy 8 milliárd és egy 192 milliárd dolláros csomagot, amit a Cares Act elnevezésű, 2200 milliárd dolláros program követett. 2020 decemberében a Kongresszus újabb 900 milliárd dolláros csomagot fogadott el a Cares Act folytatásaként, ami átmeneti forrást biztosított Joe Biden újabb ösztönző programjának bejelentéséig. Joe Biden 2021 márciusában írta alá az 1900 milliárd dolláros stimulus csomagot.

Továbbá, a megnövekedett geopolitikai feszültségek hatására megemelkedtek a védelmi kiadások és a Federal Reserve kamatemelései következtében jelentős mértékben nőttek a kormányzati kamatkiadások. A kiadások hatására az USA költségvetési hiánya 2020-ban 14,7, 2021-ben 12,1, 2022-ben 5,4, 2023-ban pedig 6,4 százalékos szinten alakult. 

Azonban, a 2020-as évekkel ellenben, az 1970-es évtized magas inflációjának perzisztenciájához hozzájárult a szakszervezetek jelentős alkupozíciója és a kollektív bértárgyalások népszerűsége. Ezzel szemben a 2020-as évtized elejére a szakszervezetek nagymértékben gyengültek, a kollektív bértárgyalások száma pedig jelentősen csökkent (2. ábra). Az ár-bér spirál mellett pedig megjelent az ár-profit spirál, mint kockázati tényező (Lakatos, 2024). 

A cikk következő részében megvizsgáljuk az infláció megemelkedésére adott monetáris politikai választ az USA-ban, az 1970-es, majd pedig a 2020-as évtized elején. Első körben áttekintjük a közgazdaságtan-elmélet alakulását, majd feltérképezzük a monetáris politikai intézkedéseket. 

A közgazdaságtan elméletének fejlődése 

Az 1970-es évek elején megemelkedő inflációra nyújtott válasz az 1929–1933-as nagy gazdasági világválság hatására alkalmazott gazdaságpolitikában gyökeredzik. A neoklasszikus szintézis közgazdaság-elméletben elfogadott Phillips-görbe szerint a gazdasági döntéshozóknak kompromisszumot kell kötniük az infláció és a munkanélküliség szintje között.

Azonban, a neoklasszikus szintézis Phillips-görbe elméletét megcáfolva, az 1970-es években az infláció és a munkanélküliség egyszerre növekedett. A közgazdászokat két kérdés osztotta meg. Egyrészt, hogy a jegybankok képesek-e a monetáris politikán keresztül kontrollálni az inflációt, másrészt pedig, hogy a jegybanki hitelesség képes-e befolyásolni az inflációs várakozásokat (Nagy, 2024; Goodfriend, 2007).

A neoklasszikus szintézis közgazdaságtan problémáiból kifolyólag egyre nagyobb befolyást szerzett a monetarizmus elmélete. A monetarista gazdaságelmélet szerint a munkanélküliségnek létezik egy természetes szintje, az inflációt pedig elsősorban a termelési kapacitásoknál gyorsabban növekvő pénzkínálat okozza. Az árstabilitás elérése érdekében a jegybankoknak a pénzkínálatot a reál-GDP növekedési ütemével azonos mértékben kell növelniük. A jegybankok ezzel szabályozni tudják az inflációs várakozásokat, és így kontroll alatt tudják tartani az inflációt, az egyéb gazdasági tényezők alakulásától függetlenül (Nagy, 2024; Goodfriend, 2007).  

Az 1980-as évtizedben a monetáris aggregátumok célzása fokozatosan alábbhagyott, mivel a pénzforgalom mérése egyre nehezebbnek bizonyult, a különböző derivatívák, illetve a számítógépes és kommunikációs technológiák megjelenése miatt. Továbbá, a gyakorlat megcáfolta a monetarizmus egyik kulcsfontosságú elméleti alappillérét, a pénzmultiplikátor elvét, amely szerint a monetáris bázis alakulása közvetlenül hat a bankok hitelezésére. Ezzel szemben a hitelezési tevékenységet elsősorban a tőkekövetelmények, a bankok jövedelmezőségi törekvése és kockázatvállalása, valamint a hitelek iránti kereslet határozza meg. A monetáris aggregátumot célzó rezsimek helyett, az inflációs célkövetés vált széles körben elterjedté az 1990-es évektől kezdve (Nagy, 2024).

Monetáris politikai reakciók

Arthur F. Burns, a Federal Reserve 1970 februárjában kinevezett elnöke az inflációt nem monetáris jelenségként értelmezte. Burns, aki a gazdasági ciklusok szakértőjeként volt ismert, az infláció okát több és változó tényezőkhöz kötötte. Ezek közül a kettő legfontosabb a szakszervezetek és a nagyvállalatok, ár-bér spirálhoz vezető, monopolista pozíciója és a túlzottan laza fiskális politika volt. A monetarizmus elméletével szemben, Burns a pénzkínálat növekedését nem tartotta az infláció közvetlen okának. A monetáris politika hatását pedig korlátozottnak vélte, mivel a hitelezésen keresztül a gazdasági szereplőkre gyakorolt hatása nagymértékben függhet más, a gazdasági ciklusokat befolyásoló tényezőktől (Aradványi, 2024; Hetzel, 1998).

A Fed az 1970-es évek legelején, a gazdasági lassulás hatására csökkentette, majd később, az emelkedő infláció következtében megemelte a kamatokat, azonban Burns az inflációt elsősorban a szakszervezetek és a vállatok nagymértékű alkupozíciójának következményeképpen értelmezte. Burns, a Nixon elnök által bevezetett ár- és bérkorlátozó intézkedéseket támogatta az infláció megfékezése érdekében (Hetzel, 1998; Meltzer, 2009). 

1973-ban, az első olajársokk évében, Burns az infláció további emelkedését főként specifikus, átmeneti tényezőknek tulajdonította. Tapasztalva, hogy az infláció továbbra is a két számjegyű tartományban alakul, Burns továbbra is az ár- és bérkorlátozó intézkedéseket támogatta, azonban ezeket az 1974-ben hivatalba lépő Gerald Ford már nem támogatta. 

A magasabb inflációra válaszul a Fed megnövelte a kamatlábakat, azonban az 1974-es recesszióra reagálva átmenetileg lazított a monetáris kondíciókon, mielőtt újból növelni kezdte azokat. Végül az infláció csökkenő tendenciájának kezdetével a Fed csökkentette a kamatlábakat, azonban az infláció éves szintje 1977-re sem csökkent 5 százalék alá, a munkanélküliségi ráta pedig továbbra is magas, 6 százalék körüli szinten alakult (Meltzer, 2009). 

A kamatcsökkentések után, a magas munkanélküliség hatására a Fed laza monetáris politikát folytatott, míg Burns az infláció eredetének magyarázatát a szakszervezetek és a vállalatok alkupozíciójáról a kormányzati kiadások felé terelte (Graefe, 2013; Hetzel, 1998). 

Az ismét emelkedő infláció következtében, az Arthur F. Burns, és rövid ideig szolgáló utódja, George William Miller által vezetett Fed, többször megemelte a kamatlábakat 1977 és 1979 között. Azonban, a jelenlegi gazdaságtörténeti konszenzus szerint ezek a kamatemelések elégtelennek bizonyultak az infláció letörése szempontjából, amikor a második olajársokk bekövetkezett (Graefe, 2013).

Végül Jimmy Carter, az Egyesült Államok elnöke 1979 augusztusában Paul Volckert nevezte ki a Fed elnökének, aki elődeivel ellentétben, a monetáris politika nagymértékű szigorításában látta az infláció letöréséhez vezető utat. Volcker a hivatalba lépésekor 11 százalékos kamatokat egészen 19 százalékig emelte 1981-ben, mely segítségével sikerült az inflációt nagymértékben lecsökkenteni az 1980-as évek első felére. Azonban, a szigorú monetáris politika a második olajársokk következtében mély recesszióba került az Egyesült Államok gazdasága 1980 és 1982 között (Graefe, 2013; Meltzer, 2009). 

Jerome Powell vezetésével a Fed, 2020-ben a Covid–19-világjárvány kitörését követően 150 bázisponttal a 0-0,25 százalékos sávra csökkentette az irányadó kamatlábát. Továbbá 2020 márciusában a Fed bejelentette, hogy újraindítja a mennyiségi lazítási programját a gazdaság megerősítésének érdekében. 

Az 1970-es évek elejéhez hasonlóan, 2021-ben az infláció megemelkedésével, a Fed kezdetben természetében átmenetinek azonosította az árnövekedést, és nagyobb hangsúlyt fektetett a gazdaság támogatására és a munkanélküliség csökkentésére (Powell, 2021). Majd az 1973-ban kirobbant első olajsokkhoz hasonlóan, a 2022-ben kitört orosz–ukrán háború tovább emelte az inflációt. 

Azonban míg Burns 1974-ben, az első olajsokk kirobbanása után az inflációt továbbra is gyorsan változó tényezőknek és a laza fiskális politikának tulajdonította, melyet a Fed csak nagy gazdasági károk által tudna megfékezni, addig a Powell vezette Fed, 2022-ben a szigorú monetáris politikát nevezte meg az első számú eszköznek az infláció megfékezéséhez (Hetzel, 2021; Ihrig és Waller, 2024). A Fed 2022 márciusában kezdte meg a kamatemelésket. A jegybank az irányadó kamatlábak 0-0,25 százalékos célsávját, 5,25-5,55 százalékra emelte 2023 júliusáig. A kamatemelésekkel párhuzamosan a Fed 2022 júniusában kezdte meg a mennyiségi szigorítást. 

Az inflációs kockázatok gyorsabb felismerése azonban nem egyenlő az inflációs kockázatok teljes körű megszüntetésével. Az 1970-es évtized arra tanít minket, hogy az inflációs kockázatok fennmaradhatnak, amennyiben a jegybankok nem teljes mértékben elkötelezettek az árstabilitás megőrzésével kapcsolatban. Egyelőre a gazdasági sokkok és a Fed monetáris szigorításai nem vezettek érdemi gazdasági visszaeséshez, így a jegybanknak nem kellett választania a gazdaság támogatása és az árstabilitás elérése között, ahogyan az többek között az 1973–1974-es gazdasági válság alatt történt, öt évtizeddel ezelőtt. Ez azonban változhat a jövőben, ami elvezet minket a gazdaságfilozófia szerepének vizsgálatához.

Gazdaságfilozófia szerepe

A perzisztensen magas infláció kialakulása az 1970-es években nem csupán a téves közgazdasági megközelítésekből adódott, hanem a gazdasági növekedést az árstabilitás fölé helyező gazdaságfilozófiából is. Ez a gazdaságfilozófia, a közgazdasági elméletekhez hasonlóan, az 1929–1933-as nagy gazdasági világválságban gyökerezik. A válság után elfogadott, 1946-os Employment Act szerint az Egyesült Államok kormányának felelőssége törekedni a teljes foglalkoztatás elérésére és a termelés és vásárlóerő fenntartására.

Az árstabilitást háttérbe szorító gazdaságfilozófiából következett, hogy a Fed, Volcker kinevezéséig „stop-go” monetáris politikát alkalmazott. A „stop-go” monetáris politika azt jelentette, hogy a jegybank a közvélemény infláció, illetve a munkanélküliség közti aggodalmának egyensúlya alapján próbálta meghozni döntéseit. A Fed addig lazított a monetáris kondíciókon („go” ciklus), míg a közvélemény nem hangsúlyozta nagyobb mértékben a növekvő infláció keltette aggodalmát. Ezután szigorításba („stop” ciklus) kezdett, amíg vissza nem tértek a munkanélküliségi aggodalmak. A „stop-go” monetáris politika megemelte az ár- és bérköveteléseket a „go” ciklusban, a hitelezők pedig egyre magasabb inflációs prémiumokat követeltek, ezáltal növelve a ciklusok volatilitását (Goodfriend, 2007).

A Fed végül 1977-ben lett felruházva a kettős mandátumával, amelyet a maximális foglalkoztatás mellett az árstabilitás fenntartása képez. A jegybank kettős mandátuma azonban csak az évtized eleje óta tartó, infláció elleni sikertelen küzdelem következményeként talált elfogadásra. 

A kettős mandátum által kínált mozgásteret először Paul Volcker tudta kihasználni az infláció letöréséhez. Volcker szakértelmén túl, a politikai környezetben történt változások miatt volt képes kihasználni a kettős mandátum által kínált mozgásteret. Az 1981-ben megválasztott amerikai elnök, Ronald Reagan, mind publikusan, mind privát megbeszéléseik során támogatta Volckert a szigorú monetáris politika fenntartásában. Ezt Reagan az infláció miatt megemelkedett általános frusztráció és a magasabb kamatok szélesebb körű politikai támogatottsága miatt tudta megtenni (Blinder és Spindel, 2018).

A 2020-as évtized első felében a gazdaságfilozófia újabb fordulatának kockázatával nézünk szembe, amely alapján a gazdasági növekedési szempontok ismét felülírják az árstabilitás fenntartását. A geopolitikai feszültségekből fakadó beruházások perzisztens költségvetési hiányt eredményeznek. Ezek az államadóságból finanszírozott és támogatott beruházások pozitív hatást gyakorolnak a gazdasági növekedésre, azonban megemelik az inflációt. 

A jelen időszak gazdaságfilozófiai tendenciáját figyelembe véve a zöldátállás is növelheti az infláció szintjét és perzisztenciáját, annak kedvező hatásai ellenére. Ezek a hatások a kínálati oldalon, főleg a magasabb energiaárakon és a környezetre káros technológiák kivezetésén, a keresleti oldalon pedig az új technológiákba való beruházásokon keresztül érvényesülhetnek (Apel, 2022).

Jelentős a kockázata annak, hogy a geopolitikai feszültségek és a zöldátállás által motivált kormányzati intézkedések ismét „stop-go” monetáris politikához fognak vezetni. Ebben az esetben a monetáris szigorítások csak addig fognák vissza az árnövekedés ütemét, amíg az azzal kapcsolatos aggodalmak lecsökkennek a közvéleményben és nem épülnek be tartósan a várakozásokba. 

A digitalizáció és a mesterséges intelligencia elterjedése által megnövekedett termelékenység, valamint a jegybanki függetlenség teljes körű védelme csökkentheti a felfelé mutató inflációs kockázatokat. A csökkenő árakon keresztül a termelékenység növekedése lehetővé teszi az árstabilitás fenntartását a nagymértékű beruházások mellett. A jegybanki függetlenség védelme a politikai befolyásoktól pedig lehetővé teszi, hogy a jegybankárok, Paul Volckerhez hasonlóan, az árstabilitást elsődleges célként tekintsék. 

Konklúzió

Az egyik legfontosabb tanulság, amit az 1970-es évek és a jelenlegi évtized összehasonlításából levonhatunk, hogy a gazdasági folyamatok és az azokra reagáló gazdaságpolitika kizárólag a korszakot átható gazdaságfilozófiával együtt értelmezhető. A gazdaság elméleti szinten való helyes megértése mellett az is fontos, hogy egy társadalom, vezetői segítségével milyen célokat tűz ki maga elé és milyen mértékben képes a gazdasági realitások mentén döntéseket hozni, ezen célok elérése érdekében.

A 2020-as évtized első felében a gazdaságfilozófia újabb fordulatának veszélyével nézünk szembe, amely alapján a gazdasági növekedés ismét fölülírja az árstabilitás fenntartását. A megoldást a jegybanki függetlenség teljes körű védelme és a digitalizációból fakadó termelékenységi növekedés hozhatja.