A barbárok már az Európai Unió kapui előtt vannak?
A zavarok mindazonáltal az Európai Unió létére jelentenek kihívást, és irdatlan összeg bevetését követelik meg. Az ok pedig az, hogy a helyzet az EU kormányzati elveinek alapjait teszi kétségessé, és annak tisztázását sürgeti, hogy mi az állam szerepe, természete. Görögország esete arra az egyszerű és mégis súlyos kérdésre követel választ, hogy vajon megengedhető-e egy EU-tagállam bukása.
Az egyik idevágó nézet szerint az állam szent és sérthetetlen, ezért az EU köteles beavatkozni és talpra segíteni bármely megtévedt tagját. Ez a vélekedés mindazonáltal feltételezi, hogy minden tagállam tartja magát az unió alapvető értékeihez, ami az óvatos fiskális politikát és a piaci reformokat illeti. E tétel szerint problémák csak előre nem látható sokkhatás vagy helyi és átmeneti politikai zavarok miatt támadhatnak, további – örökké kedvenc – bűnbakként pedig utalnak még a nemzetközi piacokra.
Görögországra alkalmazva ezt a nézetet olyan értelmezést kapunk, hogy az ottani fiskális válság nem más, mint az, hogy a nemzetközi piacok túlreagálják a helyi politikai nehézségeket (azaz a kormánynak a tavalyi választások előtti túlköltekezését). A magyarázat szerint a kialakult válságot Európa kézben tudja tartani, és az uniós hatóságoknak van részletesen kidolgozott és átfogó tervük, amely megoldást kínál Görögország fiskális és szerkezeti problémáira. Innen ered a hivatalos – és tegyük hozzá, „déli” – refrén arról, hogy „az IMF/EU-terv sikerülni fog, a bukás nem opció”.
A fenti alternatívájaként hangoztatott nézet jóval pragmatikusabb és szabályalapú. Ezen – inkább „északinak” tekintett – felfogás abból a tételből indul ki, hogy a tagállamok szuverén egységek maradnak, ezért lehetséges, hogy egy-egy ország nem hajt végre valamilyen szükségesnek látszó gazdasági kiigazító programot. Ez a nézet tükröződik az euró létrehozataláról szóló egyezmények azon cikkelyében, amely kizárja egyes országok mások általi megmentését. Eme értelmezésben a bukás és a csőd valós opcióként szerepel, ha valamely ország megszegi az egységes valuta alapját képező szabályokat.
Ebben a vitában a pénzügyi piacok közvetlenül nem vesznek részt, bár a játszmában jelentős tétekkel vannak jelen. Aki görög államadósságot – különösen ha hosszú lejáratút – tart kézben, annak mérlegelnie kell, hogy vajon az ország politikai rendszere elég erős-e azon reformok keresztülviteléhez, amelyek szükségesek az adósságszolgálat időbeni teljesítéséhez.
A pénzügyi piacoknak az egyes kormányok fiskális vagy általános gazdaságpolitikájáról adott kollektív ítéletét a kamatfelár fejezi ki, amelyet egy-egy országnak a külső adósságai után fizetnie kell. A piaci körökben támadó kétkedés magasabb kockázati felárakban tükröződik, ez az amúgy is pénzügyi problémákkal szembesülő ország számára még nehezebbé teszi a külső finanszírozást. Bár az ítéletük gyakorta bizonyul elhibázottnak, a pénzügyi piacok léte ennek ellenére az élet része, és kívánságra vagy szabályozással nem lehet őket eltüntetni.
Az északi és a déli felfogás közötti különbségtételt akár akadémiai vitának is nyilváníthatnánk, mert az államcsőd – a globális piacokon várható katasztrofális következmények miatt – nem tekinthető valós opciónak. Az Európai Tanács ezzel együtt szükségesnek tartotta, hogy Herman Van Rompuy elnök vezetése alatt létrehozzon egy munkacsoportot a monetáris unió megreformálását célzó javaslatok kidolgozására. A testületnek egy kulcskérdésben kell állást foglalnia: vajon az erőfeszítéseket kizárólag az államcsőd megelőzésére kell-e összpontosítani (beleértve a vége-hossza nincs támogatást), vagy célszerűbb-e felkészülni valamely tagország bukására, csak a következmények enyhítésére koncentrálva?
Az első variáns a már ismert rendezésből hozna többet kifinomultabb intézkedések formájában, például a stabilitási és növekedési paktum megerősítésével, a gazdaságpolitika fokozottabb felügyeletével és kiterjedtebb együttműködéssel. Ez a megközelítés azonban nem ad választ az alapkérdésre: mi lesz akkor, ha az adott keretrendszer nem működik? Amíg az európai vezetők erre a kérdésre nem tudnak választ adni, addig a pénzügyi piacok változatlanul kételkedni fognak az euró hosszú távú stabilitásában.
Az euróövezet addig nem lesz stabilizálható sem gazdasági, sem politikai értelemben, amíg nem alakít ki egy szilárd keretrendszert a válságok megoldására, és amíg nem képes egy-egy tagállam csődjének a kezelésére. Az a nézet, hogy tagállam csődjét nem szabad megengedni, logikailag magában foglalja az euró alátámasztásához szükséges politikai – de legalábbis fiskális – unió meglétének tételét.
Az adott helyzetben az európai vezetők a következő döntéssel szembesülnek: vagy radikális lépéseket tesznek a politikai-gazdaságpolitikai integráció irányába, vagy kidolgoznak egy világos keretrendszert azoknak a következményeknek a kezelésére, amelyek a monetáris unió alapvető szabályainak felrúgásából adódnak. Nincs az a pénzmenynyiség, amellyel ezt az ügyet el lehetne kenni.
A szerző a Centre for European Policy Studies kutatóintézet igazgatója
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.