USA rulez

Fontos dokumentumot készített és mutatott be Mario Draghi ősszel az EU gazdaságának versenyképességi problémáiról. Ez az anyag azóta az európai közgazdasági, gazdaságpolitikai és politikai viták sztárjává vált, vélhetően még sokáig marad hivatkozási alap mind az Európai Bizottság, mind a tagországok kormányai számára. A Draghi-jelentés főbb megállapításai vitathatatlanok, valóban súlyos problémák vannak az EU versenyképességével, különösen a technológiai szektorban, de sok más területen is. Ráadásul az elmúlt néhány évben a döcögő európaival szemben az Atlanti-Óceán nyugati oldalára nézve egy meglehetősen jól teljesítő USA-gazdaságot látunk, keletre tekintve pedig a saját komoly problémái ellenére is dinamikusan törtető Kínát találunk. Azt azért fontos tisztázni, hogy ez a mi nézőpontunk, az európai perspektíva. Mind Kínából, mind pedig az USA-ból nézve bőven van mit irigyelni Európából.  

Tényleg eljött a vészharang megkongatásának az órája? Valóban az utolsó momentumban van az EU, hogy gazdaságának növekvő tempójú lemaradását lefékezze és megállítsa? A politikusok sürgető szavaiból úgy tűnik, hogy igen. Úgy beszélnek az elmúlt öt, tíz vagy éppen húsz évben bekövetkezett lassú európai növekedésről és a globális versenytársakhoz képesti lemaradásáról, mintha az – gazdaságirányítási beavatkozás nélkül – minimum folytatódna, ha éppenséggel nem gyorsulna tovább. Ez az elemzés azonban egy viszonylag szűkre szabott időintervallumra tekint csak rá. Véleményem szerint érdemes kinyitni az időintervallumot, és historikus távlatból vizsgálni a fenti kérdést. Ebben az írásban erre teszek kísérletet. 

A rendelkezésre álló és megbízhatónak számító GDP-statisztika nagyjából az 1950-es évekig nyúlik vissza, de az azt megelőző száz-százötven évre is akadnak az összehasonlítást lehetővé tevő becslések (bár minél inkább távolodunk az időben a jelentől, ezeknek a pontossága egyre bizonytalanabbá válik – mindazonáltal az arányok és a trendek tekintetében vélhetően jól használhatók). 

Alice Hansen Jones gazdaságtörténész kutatásaiból kiderül, hogy 1774-ben (pont 250 évvel ezelőtt, és két évvel az amerikai függetlenség kikiáltása előtt) az éves amerikai átlagjövedelem 13,85 font volt, miközben ez Angliában csak 10-12 font, Franciaországban pedig még alacsonyabb volt. Az OECD 2014-ben kiadott egy tanulmánykötetet („How was life? Global well-being since 1820”), amelyben részletes visszatekintő adatokat találunk az életszínvonal becsült alakulására a világ különböző régióira vonatkozóan. Az Egyesült Államok gazdasági előnye Európával szemben fennállt az időszak egészében. 1990-es vásárlóerő-paritásra átszámolva az egy főre jutó GDP 1850-ben 23 százalékkal volt magasabb az Egyesült Államokban, mint Németország, Franciaország és Olaszország átlaga (ez a három ország adja ma az EU GDP-jének több mint a felét). Természetesen 1850-ben nem volt sem egységes Olaszország, sem egységes Németország, és az egy főre jutó GDP is becslésen alapszik, nem pedig mérésen (aki mélyebben érdeklődik a téma iránt, annak érdemes elolvasni a tanulmányt). Egyébként 1850 azért különleges év az adatsorban, mert az Egyesült Államok előnye ekkor volt a legkisebb. Átlagosan az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson számított GDP előnye az Egyesült Államoknak a német-francia-olasz hármassal szemben 1820 és 2010 között nagyjából 50 százalék volt, ha az összehasonlításból kivesszük az Európát drámai mértékben legyengítő I. és II. világháborús, valamint a közvetlenül utánuk következő időszakokat (ezeket is beleszámítva az Egyesült Államok előnye 60 százalék fölötti). 

Persze voltak ebben a 250 évben hullámzások. Különösen a két világégés után tágult ki drámai mértékben a különbség: 1920-ban az európai trió átlagának valamivel több, mint a duplája volt az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson számolt amerikai GDP, 1950-re pedig még nagyobbra nyílt az olló, az amerikai előny ekkor közel 2,5-szeres volt. Ezeket az európai hullámvölgyeket egyébként rendre a gazdasági újjáépítés és gyors növekedés követte. 

A növekedési dinamika közötti különbség gyakorlatilag – egy kivétellel, amelyik az 1880-as évtized volt – csak ezekben az évtizedekben fordult Európa javára. Vagyis az 1920–1930 közötti évtizedben, majd pedig az 1950-es, 1960-as, valamint kisebb mértékben az 1970-es években tudott a német-francia-olasz hármas gyorsabb növekedést produkálni, mint az Egyesült Államok. 

Az persze külön vizsgálat tárgyát képezi, hogy minek köszönhette Európa a világháborúkat követő gazdasági fellendülést, de abban aligha kételkedhetünk, hogy nagyrészben éppen amerikai hiteleknek, segélyeknek és technológiai transzfernek volt az eredménye. 

Összességében tehát történelmi távlatba helyezve azt látjuk, hogy abban semmi meglepő nem lehet, hogy az Egyesült Államok gazdasága innovatívabb és dinamikusabb, mint az európai. Azon sincs csodálkoznivaló, hogy az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP az Egyesült Államokban nagyjából másfélszerese az európainak. Továbbmenve, az is valószínű, hogy az európai országok éppen az amerikai technológia gyors és hatékony átvételével, valamint annak továbbfejlesztésével voltak képesek megőrizni és növelni a jólétüket – különösen az elmúlt száz évben. Az európai gazdaságok sorsa erősen összefonódott az Egyesült Államokéval a múltban. Ez pedig az EU jövőbeli sikeressége szempontjából is iránymutató lehet. Ez persze semmit nem von le a Draghi-jelentésben található megoldási javaslatok relevanciájából.