„Csapnivaló jós Varga Mihály pénzügyminiszter” – írja a Piac és Profit. „Nagy Márton továbbra is csak vaktában tippelgeti a számokat” – olvasható a Menedzsment Fórum egy cikkének („Nagy Márton a szamárpadba ültette Magyarországot”) képaláírásában. A két mondat jól összegzi azt a törekvést, amely az elmúlt évek folyamatos globális (különösen a nyugati világot jellemző) gazdasági válságidőszakát arra használja fel, hogy megpróbálja hitelteleníteni a gazdaságpolitika irányítóit. Szakpolitikusok esetében kézenfekvő, hogy a szakmai kritika álruháját ölti az egyébként a személyeket érintő politikai indíttatású támadás.
A kritikák logikája mindössze annyi, hogy az idő előrehaladtával az újságíró önbizalma exponenciálisan nő, mivel ő egyre okosabbnak tűnik, egyre messzebb tud visszanyúlni az időben, amikor szakpolitikusi várakozások után keresgél a múltban. Kiválasztja a neki tetszőt (azaz nem olyat, ahol a gazdaságpolitikus jól látta a fő folyamatokat), amelyik a legtávolabb került a jelen valóságától. Az újságíró a számok bajnokaként igyekszik feltűnni, mert úgy hiszi, növeli gazdasági szakújságírói hitelességét, ha számokat sorol, akár teljesen öncélúan. Ezt utólag, a világ tudásával felvértezve, a múltról beszélve bármiféle tét nélkül megteheti, ráadásul az ő teljesítményét a felkorbácsolt olvasói, társadalmi indulat nagysága (az érzelmek kattintásra váltása) méri. A gazdaságpolitikus teljesítményének mércéjeként az újságíró a számháborút teszi meg, hogy adott esetben mennyi tizedesjegyet „tévedett” a miniszter (pontosabban az őt segítő elemzők). Mintha ennek bármi értelme vagy jelentősége lenne.
A gazdaságpolitikának a sajtó munkatársával szemben a jövőről kell beszélnie, ebben pedig támpontot alig találhat. Mégis menedzseli a jövőt, és célja, hogy a nemzetgazdaság a jövő nyertesévé váljon. Ebben a tekintetben sokkal fontosabb, hogy ne vesszen el a technikai részletekben, viszont a megatrendeket és a legfőbb kockázatokat érzékelje jól. De ennél is tovább kell mennünk, mert a gazdaságpolitikus bár nem ismeri a jövőt, de döntéseket is kell hoznia a jövővel kapcsolatban, tehát az újságíróhoz mérten összehasonlíthatatlan felelősség terheli. A távoli horizontot kell látnia, hogy ne süllyedjen el az arcába csapkodó hullámokban. Olyan trendeket, strukturális változásokat kell elindítania, amelyek eredménye talán csak akkor érik be, amikor már az eredeti, kiváltó intézkedésre senki sem emlékszik. Közben óvnia kell a rövid távon folyamatosan érkező válságoktól, ami szintén sokkal fontosabb képesség, mint számokra fogadni – a gazdaságpolitikus nem szerencsejátékos, nem tippelget. Azaz a potenciális növekedésünk javításával egy meredekebb trendre igyekszik felültetni a gazdaságot, miközben a trendről letaszító erők hatásainak semlegesítésével is küzd.
Tovább nehezíti a gazdaságpolitikai teljesítmény mérését a „mi lett volna ha” kérdés, miszerint a tevékenysége nyomán előálló gazdasági pálya mennyiben más, mint eltérő intézkedésekkel lett volna. Jó okunk van például feltételezni, hogy a 2008-as válságban szakpolitikailag elbukó Gyurcsány-kormányzat az elmúlt évek sokkal súlyosabb válságaiból is gazdasági összeomlást hozott volna ki, mivel amerikai közgazdászok is kimutatták, hogy gazdaságpolitikai tevékenysége az egyik legkárosabbnak tekinthető a világon, a folyamatokat nem javítja, hanem rontja, hatalmas összeget elvéve a gazdaságból, levonva a GDP-növekedésből.
A jó gazdaságpolitikus egyszerre rendelkezik tehát vízióval és a válságkezelés képességével, a számok pedig nem céljai, hanem legfeljebb eszközei e folyamatnak. A várakozások tekintetében a legfőbb mérce pedig nem az lehet, hogy az utólag kiderülő tényadat eltér-e a várakozástól (ez szinte mindig így lesz). Sokkal inkább az, amiről a kritikusok inkább hallgatnak, hogy a konkrét helyzetben adott gazdaságpolitikusi előrejelzés hogyan viszonyul az adott helyzet egyéb szereplőinek előrejelzéseihez. Épp itt derül ki a kritikus sajtóról, hogy nem objektív. 2024 tavaszán az NGM például nagyjából ugyanazt várta, mint a piaci előrejelzők vagy a tőle független nemzetközi intézmények. Mindenki hasonló folyamatokat várt, érdekes módon mégsem születnek cikkek arról, hogy az IMF, a Európai Bizottság, egy agytröszt vagy egy-egy pénzügyi intézmény elbukta a fogadást, „tippelget”.
Ki mondta? (GDP-várakozások) | 2024 | 2025 | Mikor mondta? |
Nagy Márton | 2,5 | 4,1 | 2024.04.30. |
IMF | 2,2 | 3,3 | 2024.04.16. |
Európai Bizottság | 2,4 | 3,5 | 2024.05.15. |
Moody’s | 2,7 | 3,1 | 2024.05.29. |
Erste | 2,0 | 3,4 | 2024.05.29. |
ING | 2,2 | 3,8 | 2024.05.10. |
MNB | 2,5 | 4,0 | 2024.03.26. |
Épp a napokban olvashattunk elemzést arról a Bloomberg portálon, hogy a Trump-győzelem után a világ közgazdászai szinte képtelenek várakozásokat megfogalmazni, az előrejelzés ellehetetlenült, hiszen azt hagyományosan a „ceteris paribus” (minden egyéb tényező változatlansága mellett) feltétellel lehet megvalósítani. A közgazdászok tehát saját bevallásuk szerint leginkább egy zökkenőmentesen, sima és egyenes úton, kiszámíthatóan haladó gazdaság jövőjét tudják előre jelezni. Olyan időszakokban, amikor az egész világot és a gazdasági rendszert külső sokkok rázzák össze, akkor a „ceteris paribus” elve a legkevésbé sem teljesül, mert minden tényező változik. Az idézett cikk káoszhelyzetről ír, tehát nem csak mi írjuk le így a világot. A Nomura japán befektetési bank igazgatóját idézve említik, hogy az előrejelző modellek stabil összefüggéseken és feltételezéseken alapulnak, most viszont egyik sem létezik. Ez azt jelenti, hogy az előrejelzés tudománya lényegében kudarcot vall a „strukturális törések” és a „nem lineáris” folyamatok következtében. A piac legjobbjai is elkezdenek ezért szcenáriókat (rengeteg forgatókönyvet) megfogalmazni, mert egyetlen előrejelzést már nem is mernek tenni.
Különös, hogy a gazdaságpolitikustól ennek ellenére valamiféle isteni jóstehetséget várnak el a kritikusok – amikor egyébként épphogy őt kellene segítenie a gazdasági elemzői piacnak, illetve a szaksajtónak. Ezt hazánkban azonban kevésbé várhatjuk, hiszen a magyar gazdaságpolitika azért is tűnik különutasnak 2010 után, mert a kormányzaton kívüli közgazdászközösség folytonosan cserben hagyta, ezért új utakra kényszerült. Közgazdászaink a lehető leggyorsabban váltottak „tervgazdaságtanról” neoliberalizmusra, hogy ezáltal összeomlott gazdaságunk a kegyelemdöfést is megkapja. A magyar gazdaságpolitikának épp azokat a hibákat kell most utólag kezelnie, amelyekbe a hazai közgazdászelit belevitte a rendszerváltoztatástól 2010-ig.
A koronavírus-járvány és a szomszédunkban zajló háború alig két év alatt legalább két strukturális törést okozott – normál esetben inkább egy évtizedre jut egy. A válságok most olyan súlyosak, hogy újabbakhoz vezetnek, például inflációs sokkhoz vagy éppen a német kormányzat összeomlásához. Az idei évben a káoszhelyzet fokozatosan súlyosbodott, és hónapról hónapra érkeztek az újabb negatív hírek a nemzetközi szervezetektől és a német gazdasági szereplőktől, akik folyamatosan rontották növekedési várakozásaikat.
Ismételjük, hogy ezek a várakozások mindig az adott, múltbéli helyzet ismeretében megszületett legjobb adatok. A köznyelvben sokkal érdemesebb lenne emiatt tényleg várakozásnak, nem pedig előrejelzésnek nevezni, mert a kritikusok a kettő szándékos összetévesztésére építenek. A német gazdaságban ráadásul most nem a megszokott, általában minden évtizedben előforduló válságot látjuk, hanem vállalatok szerint most valódi összeomlás történik, amire évtizedek óta nem volt példa.
A korábbi piaci várakozások ismeretében elmondható, hogy a magyar gazdaságpolitika 2024 tavaszán is az adott kontextusban elképzelhető legpontosabb jövőképet fogalmazta meg. Kritikusan fogalmazhatnánk úgy, hogy a piac és a politika is tévedett, de valójában annyi történt, hogy nem jöhetett be a közös várakozás. A német gazdaság teljes összezuhanása néhány hónap alatt vált nyilvánvalóvá, ami hazánk esetében a jelentős gazdasági függés miatt hatalmas strukturális törést okozott. Nem véletlenül szokás megfogalmazni, hogy a nemzetközi politikában és a világgazdaságban is a többszörös válsághelyzet egyúttal többszörös korszakhatárt is jelent. A valóság mindenkire rácáfolt, van ez így, a jövőt pedig nem látni, hanem alakítani kell. Vajon az egészségpolitikusnak az a feladata, hogy lássa, milyen járvány tör ki évek múlva, vagy az, hogy fel legyünk rá készülve? És annak, aki a gazdaság egészségéért felel?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.